A lányok annyira kiszámíthatatlanok.
Egyik pillanatban minden a legnagyobb rendben van, és 1 tized másodperc múlva már tűzet tudnának vetni a szemükkel.
Biztos vagyok benne, hogy Melissa magában már minimum háromszor kinyírt.
Ritkán találkozni, olyan lánnyal, mint Ő. És most sikeresen elveszítettem.
Gratulálok Erik!
Péntek reggel
Végigsétáltam a visszataszító mandularózsaszín folyosón és a 314-es ajtó előtt megálltam, amin hatalmas nyomtatott aranyló betűkkel díszelgett, hogy John Smith, alatta pedig zárójelben a foglalkozásának a neve.
Kopogtam kettőt, majd meg se várva a választ, benyitottam.
John középkoraiban járó férfi volt, ősz hajszálait festéssel leplezte, ám kopaszodásán nem tudott segíteni- a felette lévő villany csillogott kopaszodó fejcsúcsán.
Állandóan Armani öltönyt viselt, melegítőben el se bírtam volna képzelni.
Éppen az előtte lévő vékonyított LCD monitoron figyelt valamit, amikor felpillantott rám.
- Á, Erik!- mosolyodott el és felállt, hogy kezet tudjon rázni velem- Örülök, hogy látlak!- mondta.
- Úgyszint- hazudtam.
Nem szokásom hazudni, de most nem volt kedvem jó pofizni a szemébe, miközben tudtam az igazi okot, amiért idehívott. Máskülönben biztos örültem volna, mindig kecsegtető ajánlatokat kínált számomra: szereplést a helyi reggeli tévéknél, fellépést érdekes hangzású városokban és interjúvolást a legmenőbb magazinoknál.
De most... Elmondtam neki, hogy iskolába szeretnék járni, mint mindenki más. Reméltem, hogy sima nagyképű sztárhisztinek fogja vélni... És tessék, bejött.
De aggódtam a mostani helyzet miatt. Megegyeztünk az idei éven stabilitásáról. Nem akartam sehova se menni.
- Foglalj helyet!- mutatott a puha, kecsegtető kanapé felé.
Követtem az utasítását.
- Bizonyára szeretnéd tudni, hogy miért is hívattalak be az átmeneti irodámba- tárta szét a karját, így szemléltetve a szobát, melyben voltunk.
Bólintottam.
Odament a számítógépéhez, nyomkodott valamit, majd a mögötte lévő hatalmas ablakot egy, a mennyezetből előtűnő vászon takart el, így sötétségbe borítva a helyiséget.
-Nos- kezdte és kattintott egyet, majd a vászonra nézett, melyen két kördiagram volt különböző színekkel szemléltetve a dolgokat- Amint azt jómagad is láthatod, a tavalyi évhez képest idén kevesebb meghívást kapunk...- kis szünetet tartott, ezzel is drámaibbá varázsolva a pillanatot- Természetesen a lázadó fejed miatt, miszerint te iskolába szeretnél járni. Ezt mindenki tekintetbe tartja, és nem akarnak zavarni...
Kihúztam magam a mostanra kényelmetlenné váló kanapén.
Bólintottam.
- Tudod mit jelent ez? El fogsz tűnni a süllyesztőben, és mind a ketten valószínűleg feleslegessé válunk- láttam ahogy a hirtelen rátörő dühtől minden egyes szó után elég nagy mennyiségű nyál hagyta el a száját.
Magamban eleresztettem egy mosolyt, és próbáltam komoly maradni.
Olyan jó, hogy Melissával így egymásra találtunk, vele minden olyan könnyebb. És remélem ennek a kapcsolatnak nem kellene hamar megszakadnia.
- Fiacskám, van egy megoldás arra, hogy hű maradj az Erik Logan névhez!- csapta össze a tenyerét és az arca immár örömöt és megoldást sugárzott.
Mielőtt kimondhatta volna az ítéletszavakat, kitárult az ajtó kopogás nélkül és a szüleim nagy sóhajtozások és gyors lélegzetvételek közepette betorpantak.
- Térjünk a lényegre!- mondta apa és leült mellém, miközben le se vette szemét az iPhonejáról.
- Elmondtad a statisztikákat a telefonba, te is tudod, hogy minket ez hidegen hagy!- mutatott anya a John mögött lévő vászonra, majd leült a bal oldalamra, apa mintáját követve- A megoldást!- sürgette.
- Nyugalom, Deborah, előbb az ifjoncot szerettem volna felkészíteni- magyarázta John.
- Gyorsabban!- szólt apa, erősen koncentrálva továbbra is a kezében tartott készülékére.
John vett egy levegőt, megint megnyomott valami gombot a számítógépén, melynek hatására kikapcsolódott a diavetítő és felhúzódott a vászon, így erős fényt árasztva a helyiség minden egyes négyzetcentiméterére. Szinte éreztem, ahogy az íróasztalon lévő növény megkönnyebbül, az őt éltető fénysugaraktól.
- Világ körüli turné- bökte ki és leült fekete bőr gurulós székére, feltéve mind a két könyökét az asztalra, és a mellkasa előtt ujjai hegyét összeérintette, ezzel jelezve, hogy várja a válaszunkat.
Mind a hárman egyszerre mondtuk ki a válaszunkat.
- IGEN!- anya és apa erős és kiegyensúlyozott hangja messze elnyomta az én egérszerű cincogásomat.
Apa levette a tekintetét az iPhonjáról és döbbenten meredt rám.
- Hogy te mit mondtál?- nézett rám értetlenül.
Felálltam és szembe fordultam velük.
- Azt, hogy nem! Én nem akarom! Iskolába akarok járni!- szögeztem le, segítségkérő pillantással meredve Johnra, miközben tudtam, hogy ő fog a legkevésbé segíteni.
Anya felállt és ijedten tekintett végig rajtam.
- Megőrültél?- kérdezte halkan- Amit eddig felépítettünk...Az a sok munka... Te most veszni hagynád?- sziszegte a fogaim között.
- Ha most szeretnek, akkor később is fognak- vontam meg a vállam.
Apa anyára pillantott és elmosolyodott:- Mennyire fiatal és mennyire ostoba- mondta neki és elnevették magukat mind a ketten.
Egyszerűen nem bírtam nézni ezt az idillinek nem nevezhető családi gyülekezetet.
Kinevetnek.
Azt hiszik, hogy ők a bölcsek, az idősebbek, mindent tudnak.
Világ életükben irányítottak és én ezt nem bírtam.
Képtelen voltam visszaszólni, kiállni magamért, hagytam, hogy tegyék, ami nekik jók, hisz ők az én szüleim.
- Szerinted- nézett rám anya, szinte már a kacagástól könnyezve- Ha te iskolába jársz, abból meg fogunk élni? Az fog majd a konyhára pénzt hozni?
Elszörnyedve néztem rá. Szóval engem egy pénzautomatának, vagy esetleg egy banknak lát. Szép.
- Van elég félrerakott pénzem, a 2 év alatt elég keményen megdolgoztam értük- próbáltam kifogásokat találni.
- A pénz állandóan fogy. Nincs olyan, hogy abból meg lehessen élni, hisz neked mindenből a luxus kell. Nem válhatsz átlagossá. Ehhez pedig állandó keresetre szorulunk.
- Hallod, hogy mit beszélsz?- meredtem anyára. Megráztam a fejem és elviharoztam.
Tudtam, hogy csak egy ember mellett érezném fesztelennek magam. Csak mellette tudnék most lenyugodni.
Mert ha vele vagyok összeolvad a csend, a zaj, mert a csókjától megszűnik majd minden baj.
Melissa.
Bevillant a mosolygós arca, láttam ahogy zavarában elmosolyodik, és az édes csókja. Senki nem tud ennyi szeretettel csókolni, mint Ő.
Pontosan tudtam, hogy otthon van, hisz amikor megtudta, hogy mi történt Matt-tel, a szülei megengedték, hogy egy napot hiányozzon az iskolából.
Beültem a fekete csillogó kocsimba és beletapostam a gázba, majd eszembe jutott a Mattel elszenvedett szerencsétlenkedés és lelassítottam.
Bármennyire is feszült és ideges vagyok, a szabályokat azért be kell tartanom- futott át az agyamon, és hangosabbra vettem a rádiót, örülve, hogy nem az én dalom szól.
Bekanyarodtam a már ismert térkövekkel díszített kocsibejáróra és kiszálltam a kocsiból.
Az itteni kis udvar különbözött a szomszédokétól: mindenfele sárga és barna levelek hevertek felváltva, a fűből kevés látszott ki, és az is inkább elszáradt volt, illetve dudva. A verenda mentén rózsa futott: szanaszét áradó, beteg halvány rózsaszín rózsa, melyre meglehetősen ráfért volna a permetezés. Lerítt a házról, hogy nincs férfi a láthatáron.
Felmentem a három lépcsőn, kicsit jobbra kellet kitérni a bejárati ajtóhoz, majd csengettem. Fél perc múlva valaki kikiabált egy mindjártot, és egy újabb fél perc múlva már ki is tárult előttem a melegség otthona.
Először közönyös arccal meredt rám Melissa, mint aki a postást várta, majd amikor ráeszmélt, hogy nem az vagyok, ijedt és rémült lett a tekintete.
Végig néztem rajta: egy fekete I <3 NY feliratú elnyűtt pólót viselt egy rövid lila virágos sorttal. A haja meglehetősen kócos volt- gondolom a csengő ébresztette fel.
- Mit keresel itt?- kérdezte és próbált igazgatni rendetlen külsején, ami engem cseppet sem zavart. Még így is áradt belőle a báj.
- Gondoltam beugrok- vontam meg a vállam.
- Baj van?- nézett a szemeimbe aggódó pillantással.
Kislányos arcát a kezeim közé fogtam és gyengéden megcsókoltam.
- Az ég világon semmi- hazudtam a mai nap már másodjára.
Melissa idegesen nézett körbe és töprengett, hogy invitáljon e be, vagy inkább ne. Végül behívott.
- Megtennéd, hogy vársz egy picit a nappaliban, míg rendbe szedem magam, illetve a szobámat?- kérdezte lesütött szemmel tetőtől talpig elpirulva.
Ez annyira jellemző rá. Hibásnak érezte magát a rendezetlen külsejét illetően, mintha nekem az nem lenne épp jó.
Eszembe jutottak anya luxusról hozzám diktált szavai... Hirtelen elöntött a düh és az indulat, de egy pislogással hamar el is feledtettem magammal- Csak nyugodtan- mosolyogtam rá és leültem a piros és fehér színekben játszó nappaliban a kanapéra és bekapcsoltam a tévét.
- Most kaptuk a hírt, miszerint a tinibálvány Erik Logan meggondolta magát és ott hagyta az iskolapadot, hogy rajongótábora kedvére tegyen. Erik egy világ körüli turnénak adta a nevét és...- hirtelen megnyomtam egy gombot a távirányítón.
Ez meg mi?
Én határozottan nemet mondtam!
Bár tudhattam volna, hogy mit ér az én szavam a szüleimével szemben? Egy fikarcnyit sem.
- Gyere fel!- mondta és a következő órákban hosszan beszélgettünk, majd elkezdtünk valami hülye vígjátékot nézni.
Ott feküdt a karjaim között és éreztem a melegséget, amely belőle árad.
Csak bámultam a tévét, de egyszerűen képtelen voltam a film történetére koncentrálni, miközben tudtam, hogy még ma elutazok a családommal és itt kell hagynom Mel-t.
Melissa egyszercsak adott egy puszit az arcomra.
- Ezt most miért kaptam?- lepődtem meg és próbáltam leleplezni zavarodottságomat, hisz attól féltem, hogy felfedezte, amint üresen tekintek ki a fejemből.
- Hát... Csak úgy. Nem szabad?- mosolygott rám, majd pajkosan lehunyta a bal szemét. Rám kacsintott.
Annyira szeretem. Egyszerűen nem bírnám ki nélküle!
Erőt vettem magamon, és gurultunk párat az ágyon, majd törekedtem arra, hogy én maradjak felül és kicsit a kedvére akartam tenni: puszilgattam, csókolgattam, cirógattam.
Tudnia kell, hogy milyen fontos nekem, hogy mennyire vonzódok hozzá- futott át az agyamon, miközben gyengéden a mellét simogattam a pólója alatt, majd szép lassan végighúzva a mutatóujjamat a hasán a farmeréhez értem.
Most vagy soha.
Elkezdtem kigombolni a nadrágját.
Természetesen eltolt magától, ellenkezett.
- Mi a baj?- néztem rá fájdalmasan. Nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni őt védtelenül... Annyira különleges, annyira bájos... 5 perc alatt becsávózik és engem teljesen elfelejt...
- Semmi, csak...- kezdte bele halkan- Szerintem ma ne- vett egy nagy levegőt- Matt- bökte ki.
Pontosan tudtam, hogy ez egy üres kifogás, és hogy fél. De ez a természetes!
Én csak nem bírnám elviselni, hogy nem én lennék neki az első. És ez nyilvánvalóan így is lesz.
Lemásztam róla, hagytam, hogy visszagombolja a nadrágját.
Pont időben, hisz egyszer csak Jessica, Melissa szeleburdi nővére rontott be.
Melissa ráordított, én pedig tehetetlenségemben felültem és picit hátrébb araszoltam ülőhelyzetbe.
-Bocsmár. Erik, nem adnál pár autogramot az osztálytársaimnak?- kérdezte és az intim szférámba behatolva oda adott körülbelül 20 színes és félelmetesen illatos üdvözlőkártyát.
- De, persze- mondtam és elvettem, majd leültem az ágyra.
- Ugyan Erik, hagyjad- mondta nekem Mel, éreztem rajta a feszültséget, és azt a dühöt, melyet perpillanat a nővére iránt táplált.
- Nem Melissa, nem lehet- mondtam és a kezemben tartott papírocskákra néztem. Jessica úgy döntött, hogy nem hallgatja végig a vitánkat, ezért felemelt fővel távozott.
- Nem kell teljesítened az ostoba nővérem minden óhaját!- éreztem ahogy kezd nála eltörni a mécses.
- De- feleltem röviden és az elsőre oda is írtam, hogy Erik Logan, majd rajzoltam mellé egy eléggé béna szívecskét.
- Most fejezd be- kérte tőlem.
- Nem- elővettem a másodikat.
- Erik, mi van veled?- kérdezte.
- Hogy velem? Veled mi van?- húztam fel a szemöldököm. Nem értettem, hogy miért csinálja most ezt. Nekem ez az életem része, és ezt pontosan tudja...
- Én... Én csak egyszerűen nem értelek. Együtt vagyunk, és a hülye rajongók miatt meg simán félrehajítasz- bökte ki és közbe lassan megrázta a fejét.
Ez rendesen szíven talált.
- Ostoba rajongók? Ők adják a hitet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok- felálltam az ágyról- Ez az életem Melissa. Úgy látom, még mindig nem fogadtad el.
- Én...- kezdett bele, de a reggeltől felgyülemlett düh és elfojtott ideg, a félelem, hogy itt ekll hagynom ezt a várost, egyszerre tört ki belőlem:. Ezek szerint nem voltunk egymással elég világosak. Abban egyeztünk meg, hogy nincs több titkolózás, ugye? Pipa. Most jöhetnek a rajongók. Ők az életem. Ha nem fogadod el, felesleges az életem részét képezned..- tudtam, hogy ez nagyon durván hangozhatott és éreztem, hogy megsértettem.
De nekem nem ez volt a szándékom! Ó, Melissa egyszerűen ha tudnád, hogy mi folyik a háttérben! Hogy köteleznek, hogy hagyjalak itt...
Egy könnycsepp gördült le kislányos arcán.
Nem bírtam látni.
Nem akartam fájdalmat okozni.
Odaléptem hozzá megöleltem hátulról, és halkan a fülébe súgtam, hogy sajnálom.
Megfordult, mire én a 2 kezem közé vettem szív alakú arcát ,melyet a hullámos haja keretezett és belenéztem a szemébe.
- Bocsáss meg, kicsit feszült vagyok- mondtam.
Melissa bólintott egyet, kiszabadult kezeim közül és elindult az ajtója irányába.
- Hozok egy kis teát, oké?- magyarázta és el is viharzott.
Szomorúan leültem az ágya végébe és folytattam az autogram osztogatást.
Eszembe jutott, hogy kedveskedhetnék eggyel Melissának.
Erik Logantől Melnek, a legbájosabb teremtésnek!
Remélem egy nap, majd megfogsz tudni bocsátani nekem... A szüleimet nem bírtam megrendíteni és kivettek az iskolából, hogy egy világ körüli turnéra cipeljenek. Senkinek nem mondtam még, de szerintem őket már a pénzen kívül semmi nem érdekli. Mel, esküszöm, hogy egy nap újra fogunk találkozni és mindent ott folytatunk, ahol abba hagytuk!
Szeretlek.
Elég kacifántosnak találtam az írásomat, és szívből reméltem, hogy Melissának nem fog gondot okoznia az, hogy elolvassa ezt a förmedvényt.
Körbe néztem, hogy hova is dughatnám el, mikor megállt a tekintetem egy elég idősnek tűnő medvén az ágyon. Felemeltem. Ez a medve egy piros ördög ruhába volt öltöztetve, a fejére kapucniszerűen lehetett feltenni az ördögszarvat és a piros sisakot. A bal mancsában egy fekete vasvillát tartott, melynek a végén 1-1 piros szívecske volt, a jobb mancsában pedig egy boríték vászonból. Ki lehetett nyitni. Semmi nem volt benne, így összehajtogattam a citromsárga illatos kártyát és belehelyeztem, majd gondosan rázártam a tetejét és visszahelyeztem az eredeti helyére.
Kis idő múlva hangos lábcsapkodással kísérve felszaladt a lépcsőn Melissa és berontott a szobába. Épp végeztem a többi üdvözlőkártyával.
- Mikor akartad velem közölni?!- ordította.
- Mit?- mosolygtam rá, bár tartottam tőle, hogy rájött az igazságra.
- Elmész 1 évre! 1 teljes évre!
- Melissa, én...- próbáltam megmagyarázni.
- Hogy lehettem ennyire ostoba?- kérdezte magától és idegesen elkezdte szemlélni a padlót.- Menj el- tárta ki az ajtót.
- Melissa, kérlek hadd magyarázzam meg- kérleltem.
- Felesleges- mondta.
Egy gondolatsor futott át az agyamon: Így jobb lesz neki. Tudja az igazságot, mégha azt nem is, hogy nem én akartam így, de ha megsértődik rám könnyebben túl fogja magát tenni rajtam. Bár én nem ezt szeretném. De nem várhatom, hogy várjon rám 1 évet! Annyira fiatal... És élnie kell. Jobb így neki.
Kimentem az ajtón, leviharoztam a lépcsőn, udvariasan elköszöntem Jessicától és bevágódtam az autómba.
És most itt ülök a repülőgépen várva a parancsra, hogy felszállhassunk. Első osztályon repülni igazán szórakoztató. Anya magánrepülőt akart, de mondtam, hogy nem akarok felhajtást.
A következő úti célunk Afrika.
Az egyik részem már várta, hogy élőben lásson oroszlánokat, hiúzokat, struccokat és ki tudja még milyen csodálatos állatokat.
A másik részem halott volt.
Senki nem mondta nekem, hogy könnyű a búcsúzás, de a vitával való válás rosszabb mindennél. Ha elmondhatnám neki, hogy mennyit jelent nekem, ha tudathatnám vele, hogy én nem csak játszadoztam vele.
Lehunytam a szemem és hátradőltem a fejtámlára.
Késő.
Elszúrtam.
Keserűen tekintettem ki az ablakon a kivilágított területre, amikor egy ismerős barna hajú lány szaladt a repülő felé nyomában körülbelül 5 biztonsági őrrel.
Pislogtam kettőt, majd felálltam a helyemről és a kijárat felé rohantam.
Nem, ez nem lehet!
- Hova mész?- nézett rám ingerülten anya.
- Van egy kis dolgom, mindjárt jövök- hadartam és már az arcomon éreztem a hűvös éjszakai levegő hideg csípését.
- Engedjenek már el!- kiáltotta Melissa és próbált kiverekedni a rá nehezedő kezek sokasága alól.
- Engedjék el, velem van!- szaladtam oda gyorsan a védelmére kelve.
- Nincs beszálló kártyája- nézett rám a nagy tohonya agyú melák, a fekete szemüvege mögül.
- Nem jön velem- mondtam szomorúan- Adjanak öt percet- kértem.
- Ha bármit észreveszünk...- kezdett bele a mondandójába a másik.
- Nyugalom, biztosítom nem elsz semmiféle rendbontás- feleltem.
Az őrök egymásra néztek, bólintottak, majd elmentek.
- Melissa én annyira sajnálom, elakartam mondani, de nem bírtam- mondtam neki.
Melissa megrázta a fejét, hullámos haja csak úgy csillogott a mesterséges fényben és olyan tartása volt, melyet a sztárok is megirigyeltek volna...
A mutatóujját a számra tette és utána magához húzott majd megcsókolt.
Benne volt minden: a szeretet, a fájdalom, a hiány, a remény, a szomorúság, a keserűség és a vigasztalás.
Tudtam, hogy nincs sok időnk és én még egy magyarázatot bele akartam sűríteni a pillanatba.
- Figyelj...- próbálkoztam ismét de elhallgattatott egy újabb csókkal.
- Tudom- mondta- És várni fogok rád. És mindent ugyanott folytatunk, ahol abbahagytuk!
Most én csókoltam meg.
- Pedig Jessica mindig azt mondta, hogy busz és fiú után sose fussak- nevetett Melissa és egy csillogó könnycsepp gördült le gyönyörű arcán.
Óvatosan letöröltem, míg ő lehunyva tartotta a szemét.
- Ígérd meg, hogy visszajössz!- mondta halkan.
- Ígérem. Minél hamarabb.
- Szeretlek- mondta.
- Én is szeretlek.
- ERIIK! GYERE, INDUL A GÉP!- ordította anya.
Természetesen sikerült tönkretennie a pillanatot.
Intettem anyának, hogy vettem és, hogy azonnal megyek.
- Hamarosan találkozunk- mondtam és adtam egy puszit a homlokára, majd megfordultam.
Ő ott állt és várt.
- Itt fogok rád várni, Erik- mondta.
Egészen addig a percig rajta tartottam a pillantásom, amíg el nem tűnt a látóhatáromból.
Egy nap vissza fogok térni. Ezt megígérem, Melissa Morgan!
2011. december 12., hétfő
2011. december 3., szombat
23. fejezet -Zoey
Mikor végeztem a látogatással a kórházban, fogtam egy buszt és hazamentem.
Természetesen mikor leszálltam a sárga, kopottas öreg buszról, elkezdett szakadni az eső, így nyakig áztam, mire hazaértem.
- Brian!- kiáltottam, hogy leellenőrizzem, hogy itthon van e.
Semmi választ nem kaptam.
Lehúztam a szét ázott topánkámat, rátettem a radiátorra, kibújtam a vizes gönceimből és átvedlettem melegítőbe. A fürdőben kiterítettem a ruháimat, majd odatettem egy kávét főni.
A nappaliból békés hortyogás jelezte, hogy apát ismételten elnyomta a részegség.
Bekopogtam Brian szobájába, de megint csak nem kaptam választ, így benyitottam.
- Mi van?- nézett rám ingerülten, gyorsan bezárva a megnyitott weblapot, és letolta a fülhallgatót a füléről.
- Semmi, csak aggódtam, mert nem válaszoltál.
- Hát látod, itt vagyok. Húzhatsz!- parancsolta és visszarakta a fülére a fülhallgatót.
Épp elkezdett sípolni a kávé, amikor csengettek.
- Mindjárt!- duruzsoltam, gyorsan lekapcsoltam a gázt és már szaladtam is az előszobába.
Kinyitottam a hatalmas barna ajtót a viharvert fejemmel, és elszörnyedve bámultam az előttem álló nőre.
Úgy gondoltam, hogy a lakbér pénzért jött a tulajdonos- amiben már 2 hónapos lemaradásban vagyok- de helyette döbbenten láttam, hogy ez a nő, közel sem az a kemény karakterű pénzbehajtó volt.
Ez a nő a vihar ellenére gyönyörű jelenség volt. Kifinomult, nőies, csinos és céltudatos.
Egy fekete esernyőt tartott a fekete bőrkesztyűs kezében, a szabad kezével pedig a fekete szövetkabátját fogta össze a hasánál.
Világosbarna haja egy könnyed, mégis elegáns és visszafogott kontyba fel volt tűzve, fekete csizmáján csak úgy csillogtak az esőcseppek.
Hirtelen villámlott egy hatalmasat.
Érdekes. Vihar szeptemberben.
A villám még jobban megvilágította a gyönyörű nő sápadt arcát, és ki adta azokat az éjfekete szemeit.
Pontosan olyan szempár, mint az enyém. Vagy mint Briané.
Ezt a nőt, bárhol megismerte volna a tartásáról, a stílusáról, vagy éppen ruháiról, kiegészítőiről.
- Zoey- mondta halkan megtörve a kínos csendet, és éjfekete szeméből egy könnycsepp csordult ki.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Haragudtam rá. Lemondott rólunk és a fényűzést választotta. Szemmel láthatóan úszkált a pénzben, és elkényeztette magát az évek folyamán, míg Ők hárman éheztek.
Éjt nappá téve dolgoztam, hogy a hiányt, melyet ez a nő okozott, el tudjam tüntetni.
1 nap alatt kénytelen voltam felnőni, és lemondani az olyan dolgokról, mint a farsangi bál.
Elkellet viselnem apa dühkitöréseit, és veréseit. Látnom kellett, ahogy Briant bántalmazza, és mindent tönkre tesz. Pedig ez a férfi- az apám- egy tökéletes ember volt. Anya igényeit állandóan kielégítette: dolgozott, főzött, mosott, nevelt minket. Anya mégis itt hagyta. Velünk együtt. Nem hibáztatom azért apát, amivé változott. Egyedül anya tehet róla.
Ő mindennek az elrontója.
- Menj innen!- sziszegtem a fogaim közül és bezártam az ajtót.
Anya egy pillanatig állt, majd újból megnyomta a csengőt. Gyorsan kirántottam a zsinórt az ajtó felett lévő generátorból, hogy ne halljam a csengőszót. Anya erre rájött és elkezdett őrülten kopogni.
- Bocsáss meg! Zoey!- és csak dörömbölt.
Tudtam, hogy Brian nem fogja meghallani a fülhallgató miatt, apa pedig annyira mélyen alszik, hogy észre se fogja venni a történteket.
Nekidőltem a falnak és szép lassan lerogytam, majd a hajam tépve elkezdtem zokogni.
Miért kell ennek megtörténnie? Nem bírom tovább.
Gyorsan, valami szépre kellene gondolnom!- futott át az agyamon.
Justin. Az a rendes fiú, aki mellesleg tökéletesen néz ki. És ma ott lesz a tengerparti bulin- ha egyáltalán megtartják ilyen ítélet időben.
Őt szeretem. Ő megvigasztalhatna. Úgy hozzábújnék! Annyira szükségem van rá!
Összeszedtem magam, felálltam.
- ZOEY! Értsd meg, kérlek!- dörömbölt tovább az anyám a bejárati ajtó felől. Félő, hogy az öreg korhadt ajtó egy idő után megadja magát. Elmosolyodtam.
Gáz a helyzet, de az valóban mókás lenne. Megnézném anyát, ahogy beesik ajtóstul.
Keserűen felkacagtam a félhomályban és bementem a szobámba, hogy egy órácskára lepihenjek, hisz a bulira fittnek kell lennem.
Elkezdtem ábrándozni Justinról, míg a kemény ágyamon feküdtem, amikor hirtelen elragadott az álomvilág.
Délután fél5 körül ébredtem fel, elmentem letusolni- közben hallgatóztam. Anyának se híre, se hamva. Tudtam, hogy ennyivel nem adja fel.
Brianhez is bekukucskáltam a kulcslyukon- valószínűleg Ő se vett észre semmit az egészből.
Beálltam a zuhanyzóhoz és megnyitottam a forró vizet, majd egy kevés meleget is engedtem hozzá.
Imádtam magamra zúdítani a forró vizet, annyira, hogy égesse a bőrömet.
Egy fél óra múlva végeztem, egy újabb fél órát vett igénybe a hajam kivasalása, és még egy fél órát a sminkem tökéletes elkészítése. Nagyon ráérősen készültem, hisz rengeteg időm volt még.
Az eső elállt, ám eléggé hűvös volt odakint, ezért egy térdnadrágot, egy csipkés fehér felsőt és egy kardigánt vettem fel.
Mikor elkészültem leültem tévézni, ám 7 órakor megcsörrent a telefonom. Justin.
Izgatottan olvastam el a kijelzőn a nevet. Lehet, hogy Austin nem tud velünk jönni, és így kettesben megyünk?
Megnyomtam a felvevő gombot és beleszóltam, hogy hallo?
- Hello, Austin vagyok- szólt bele. Szóval a teóriám téves...- Mit szólnál egy pizzához, mielőtt odamegyünk?
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy Justin jön e, de nem akartam megbántani Austint.
- Persze!
- Oké, hova mehetek érted?- kérdezte.
Tudtam, hogy ide nem jöhet.
- Mi lenne, ha ott találkoznánk?- kérdeztem.
- Szó sem lehet róla! Érted megyek- erősködött.
- Rendben. Rosen street 123/B- diktáltam be a régi címünket, ami egy fényűző luxusvillának tűnt.
- 10 perc és ott vagyok!- és lerakta a telót, mielőtt heves tiltakozásba kezdhettem volna. 10 perc? Busszal talán ott vagyok 8 perc alatt, de így gyalog... Minimum fél óra.
Elindultam azért a buszmegállóba, és teljes szívemből reméltem, hogy fog jönni egy busz.
Meglepetésemre pont akkor kanyarodott be. Mintha a sors az én oldalamra állna!
Elmosolyodtam ezen és felszálltam.
Reméltem, hogy Austin késni fog, és így is lett.
Éppen előtte értem a kapubejáróhoz. Amikor már szemtávolságon belül voltam, elkezdtem az ablak felé integetni, mintha ott látna valaki, ezzel próbálva elhitetni, hogy ez valóban a mi házunk.
- Szia!- ültem be az anyósülésre.
- Hali!- mosolygott rám és végig mért- Jó ez a ruha- mutatott rá.
Kicsit elpirultam.
- Köszi- és bezártam az ajtót, majd bekapcsoltam az övet.
Austin hangosabbra vette a rádiót és elindult. Egy Modern Talking szám ment benne, amit az énekessel együtt énekelt.
Nagyon szórakoztató volt. És meglehetősen jó hangja van!
- Mit csináltál ma?- kérdezte.
- Semmi extrát- sütöttem le a szemem.
Austin elkezdte mesélni egy film történetét, amit ma nézett meg.
Eddig észre se vettem, hogy milyen helyes vonásai vannak.
És annyira kedves.
Azon külön kacagtam, ahogy tolatott a kocsival: a koncentrálás miatt kidugta a nyelvét és úgy nézett a visszapillantó tükrökbe.
Bementünk a zsúfolt pizzériába, és rendeltünk egy sonkás kukoricás pizzát, plusz 2 spriteot. Szerencsére nem kellett vitatkoznunk a pizzán, mert Ő is ezt az egyszerűt részesíti előnyben, és innivaló téren is megegyezik az ízlésünk.
Egyszer csak a semmiből feltűnik Justin és leül mellénk.
- Mizujs, öcsi?- nézett Austinra és az asztalra rakta a kóláját.
- Semmi különös, épp Zoeyval vacsorázni szeretnénk- mondta kicsit közönyösen. Mintha zavarná a jelenléte.
Justin minden bizonnyal már ivott valamennyi alkoholt.
- Most jöttünk a buliról. Már jól kezdődik- nevetett- Az a DJ valami eszméletlen- magyarázta Justin.
Hirtelen rám nézett, de annyira zavarba voltam, hogy egyből elkaptam a tekintetem.
- Na hagylak is titeket, csak gondoltam köszönök!- felállt és elment.
Én még mindig zavarban voltam, bár nem értettem, hogy miért is.
- Szereted a tesód?- kérdeztem végül.
Austin elmosolyodott.
- Persze. Ő a legjobb. Mindent elmondunk egymásnak ,előttünk nincsenek titkok- bekapta az utolsó falatját a pizzájából.
- Hmm... Jó nektek- kortyoltam bele az innivalómba.
- Miért? Te nem jössz ki jól Briannel?- kérdezte érdeklődően. Annyira figyelmes volt. És a jelek szerint valóban érdekelte az életem.
- Nem tudom. Igazából segítünk egymásnak... Csak ez... Ettől sokkal komplikáltabb- próbáltam lezárni a témát.
Austin kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Miért?- kérdezte egyszerűen.
- Öhm...- próbáltam az oda illő szavakat kimondani, de képtelen voltam- Austin... Én nem tudok magamról beszélni, sajnálom- hunytam le a szemem.
- Semmi baj- nevetett- Ha végeztél akár mehetnénk is!- mondta és felállt az asztaltól.
Követtem a példáját.
A part még nem száradt teljesen meg a zivatartól, így a közeli fedett helyiségben volt megrendezve a parti, de kint égett pár tűz, és kisebb csoportok vették körbe- egyesek még szalonnát, illetve mályvacukrot is sütöttek.
Bementünk a táncterületre, Austin felkért táncolni.
Láttam ahogy, Justin egy másik lánnyal nagyon hevesen táncol- időnként csókolóztak.
Austinnal picit még feszengve éreztem magam, így nem voltam valami jó táncos.
Idő közben egyre jobban belemelegedtünk, így megkértem Austint, hogy hozzon puncsot. Mikor visszaért és odaadta nekem, akkor az alattam egy évvel járó fiú- meglehetősen Austin osztálytársa- fordult felénk.
- Jártok?- kérdezte Austintól fülig érő mosollyal.
Austin megrázta a fejét és azt mondta:- Dehogy, mi csak barátok vagyunk.
- Ja, bocs- és már el is tűnt.
Míg táncoltunk rájöttem, hogy szükségem van, hogy valakihez tartozhassak. Austin nagyon helyes, és szívesen lennék a barátnője.
Ám amikor leültünk egy padra és Vanessáról kezdett beszélni, akivel mostanában kavar, úgy éreztem, hogy Ő nem viszonozná ezt.
Vanessa első osztályú lány. Tökéletes alak, csinos, kiváló minőségű ruhák, rendkívül igényes és állandóan magassarkúban jár.
Ezzel szemben vagyok én: általában tornacsukát hordok, esetleg topánkát, sokszor vagyok kócos, és a hajam sose áll úgy, ahogy szeretném, a ruháim turikból valóak... Had ne folytassam.
Így még akkor és ott megfogadtam magamba, hogy minden érzésemet elfojtom Austinnal kapcsolatban. Szimplán barátként kezelem, semmi több.
Ritka, hogy egy fiú ennyire odafigyeljen dolgokra , segítőkész és nagylelkű legyen. Egy kincsre találtam. És soha nem akarnám elveszíteni. Ezért én biztos, hogy nem akarnék többet soha nála. Mi örökre barátok maradunk. Nekünk ez van megírva a sorsunkban.
Bármennyire is hitegettem magam ezekkel a gondolatokkal, annál jobban fájt. De meglehetősen hasznos tevékenység volt: egyáltalán nem voltam zavarban, mikor vele beszéltem, és őszinte voltam minden téren, kivéve a családomat illetően, bár erről nem is igazán beszélgettünk.
Austinban becsültem az őszinteségét. Ő soha nem hazudott volna. Olyan típus volt, aki ha bajba kerülne a történtek miatt, akkor is elmondaná az igazságot. Lenyűgözött.
Mikor vele voltam, minden a világról alkotott negatív gondolatom törlődött és pozitívvá változott.
Másnap elmentünk a Plázába, mert Austinnak öltönyt kellett vennie és megkért, hogy kísérjem el.
Természetesen igent mondtam, hisz semmi jobb dolgom nem volt.
Míg Ő válogatott az öltönyöknél én átvándoroltam az estélyi ruhákhoz, ahol egyenesen a végzet várt rám.
- Zoey?- nézett rám egy magas csinos nő.
Hirtelen sarkon fordultam, és próbáltam szökni. A legközelebbi rejtekhely az öltönyöknél volt.
Anya utánam jött.
- Zoey, hallgass meg!
Riadtan kerestem egérutat, a lábaim elindultak a próbafülkék fele. Hol van Austin, sehol nem látom ?!
- Mondtam, hogy hagyj békén!
- Zoey, bocsáss meg! Meg kell értened!
- Lemondtál rólunk. Tartsd ehhez magad- feleltem hűvösen és hátrálni kezdtem.
- Zoey, ez nem igaz! Költözzetek oda hozzám Briannel, abból a nyomornegyedből! Az a részeg apátoknak való, nem nektek! Nektek élnetek kell...
- Mert a pénz mindenre a gyógyír?
- Én nem ezt mondtam!- kelt a maga igazának védelmére.
- Nem, de ki se kell mondanod. Nálad a pénz az úr. Undorodok tőled!- mondtam.
- Zoey, ne beszélj így velem!- kezdett kijönni a türelméből.
Pontosan ugyanolyan, mint amikor elment. Játssza a szentet, de közben egy valóságos hárpia. Világéletében a pénz volt az első az életében. Állandóan azt szajkózta, hogy én mennyire fukar vagyok, és önző. Hogy én nem bírnék önálló lenni. És tessék, mit ad a sors: megkaptam az Ő elcseszett életét, az Ő elcseszett háztartásával és családjával.
Emlékszem, hogy sose volt elégedett semmivel, állandóan kritizált. És amikor nagy nehezen elértem valamit az életben, azt Ő saját nyereményként könyvelte el- közbe köze nem volt hozzá.
- Tűnj el!
- Zoey, gondolkozz már! Meddig bírod eltartani a családot? Nem bírsz egyszerre tanulni és dolgozni!
- Tűnj el!- ismételtem. Pontosan tisztában voltam a tényekkel, de én nem akartam feladni, mint ahogy Ő tette.
- Apád alkoholista és mindennapossá vált a családon belüli erőszak! A barátaidnak hazudsz az életedről- mutatott rá a hibáimra- Pedro, a felfogadott magándetektívem mindent kiderített rólad és Brianről. Tudod, hogy Brian füvezik? Így ügyelsz az öcsédre?
Én legalább próbáltam tenni az ügy érdekében, és lépni, nem úgy, mint te!- futott át az agyamon.
- Tűnj el!
Csak nem tágított. Rendben, akkor én megyek. És már sarkon is fordultam, mit sem törődve Austinnal. Majd kitalálok valami hazugságot. Például, hogy megjött és ki kellett szaladnom a WC-re, vagy Brian hívott, hogy szüksége lenne a segítségemre.
Mikor már a látványpékségnél jártam megszólalt a telefonom. Austin.
- Ó, szia, bocsi, de annyira begörcsöltem, hogy ki kellett jönnöm a mosdóba vízért- mondtam neki.
- Ahha. Ide tudnál jönni a könyvesbolthoz?
Eszembe jutott, hogy nem tudom, hogy anya hol lehet. Mi van, ha összefutok vele? De Austinnak nem mondhatok nemet.
- Persze- és leraktam. Gyorsan odamentem a mozgólépcsőhöz, és felmentem az első emeletre, majd szembe bementem a könyvesboltba.
Mosolyogtam, amikor megláttam Austint, aki egy manga könyvet lapozgatott.
Amikor észrevett, nem viszonozta a mosolyom.
Biztos pikkelt rám, hogy egy szó nélkül távoztam.
- Bocsi, kerestelek, de nem találtalak- emeltem fel megadóan a kezem és angyalian mosolyogtam.
- Ahha. Nem szeretnél nekem valamit elmondani?- kérdezte közömbösen.
Megvontam a vállam, hisz mindent tud rólam. Tegnap este kibeszéltük a volt barátokat/barátnőket, első csókot, és mindent, amit tudnunk kell egymásról.
- Úgy hiszem, tegnap mindent közöltem- mosolyogtam rá, bár belül már kezdtem pánikolni, a rossz előérzetemtől.
- Tudod Zo... Én kedvellek. És elvárom, hogy akivel én őszinte vagyok, az is az legyen velem- mondta, miközben végighúzta a könyvek gerincén a mutatóujját.
Bólintottam és kicsit rekedten megszólaltam: - Világos.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Kell valamiről még tudnom?
Kissé bizonytalanul megráztam a fejem, majd lesütött szemmel, azt mondtam, hogy nem.
- Ennyit akartam- mondta és hátat fordított nekem.
- Austin!- mentem utána.
- Mondjam, azt, hogy tűnj el?- nézett rám össze szűkült szemekkel. Pontosan ezt mondtam anyának a próbafülkénél, amikor nem láttam semerre sem Austint... Te jó ég! Tuti, hogy bent volt! Én hülye!
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.
- Austin! Austin!- szaladtam utána, de a fiú gyorsabban lépett.
Leültem a szökőkúthoz, és halkan magamnak ennyit suttogtam: - Kérlek, bocsáss meg...
Természetesen mikor leszálltam a sárga, kopottas öreg buszról, elkezdett szakadni az eső, így nyakig áztam, mire hazaértem.
- Brian!- kiáltottam, hogy leellenőrizzem, hogy itthon van e.
Semmi választ nem kaptam.
Lehúztam a szét ázott topánkámat, rátettem a radiátorra, kibújtam a vizes gönceimből és átvedlettem melegítőbe. A fürdőben kiterítettem a ruháimat, majd odatettem egy kávét főni.
A nappaliból békés hortyogás jelezte, hogy apát ismételten elnyomta a részegség.
Bekopogtam Brian szobájába, de megint csak nem kaptam választ, így benyitottam.
- Mi van?- nézett rám ingerülten, gyorsan bezárva a megnyitott weblapot, és letolta a fülhallgatót a füléről.
- Semmi, csak aggódtam, mert nem válaszoltál.
- Hát látod, itt vagyok. Húzhatsz!- parancsolta és visszarakta a fülére a fülhallgatót.
Épp elkezdett sípolni a kávé, amikor csengettek.
- Mindjárt!- duruzsoltam, gyorsan lekapcsoltam a gázt és már szaladtam is az előszobába.
Kinyitottam a hatalmas barna ajtót a viharvert fejemmel, és elszörnyedve bámultam az előttem álló nőre.
Úgy gondoltam, hogy a lakbér pénzért jött a tulajdonos- amiben már 2 hónapos lemaradásban vagyok- de helyette döbbenten láttam, hogy ez a nő, közel sem az a kemény karakterű pénzbehajtó volt.
Ez a nő a vihar ellenére gyönyörű jelenség volt. Kifinomult, nőies, csinos és céltudatos.
Egy fekete esernyőt tartott a fekete bőrkesztyűs kezében, a szabad kezével pedig a fekete szövetkabátját fogta össze a hasánál.
Világosbarna haja egy könnyed, mégis elegáns és visszafogott kontyba fel volt tűzve, fekete csizmáján csak úgy csillogtak az esőcseppek.
Hirtelen villámlott egy hatalmasat.
Érdekes. Vihar szeptemberben.
A villám még jobban megvilágította a gyönyörű nő sápadt arcát, és ki adta azokat az éjfekete szemeit.
Pontosan olyan szempár, mint az enyém. Vagy mint Briané.
Ezt a nőt, bárhol megismerte volna a tartásáról, a stílusáról, vagy éppen ruháiról, kiegészítőiről.
- Zoey- mondta halkan megtörve a kínos csendet, és éjfekete szeméből egy könnycsepp csordult ki.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Haragudtam rá. Lemondott rólunk és a fényűzést választotta. Szemmel láthatóan úszkált a pénzben, és elkényeztette magát az évek folyamán, míg Ők hárman éheztek.
Éjt nappá téve dolgoztam, hogy a hiányt, melyet ez a nő okozott, el tudjam tüntetni.
1 nap alatt kénytelen voltam felnőni, és lemondani az olyan dolgokról, mint a farsangi bál.
Elkellet viselnem apa dühkitöréseit, és veréseit. Látnom kellett, ahogy Briant bántalmazza, és mindent tönkre tesz. Pedig ez a férfi- az apám- egy tökéletes ember volt. Anya igényeit állandóan kielégítette: dolgozott, főzött, mosott, nevelt minket. Anya mégis itt hagyta. Velünk együtt. Nem hibáztatom azért apát, amivé változott. Egyedül anya tehet róla.
Ő mindennek az elrontója.
- Menj innen!- sziszegtem a fogaim közül és bezártam az ajtót.
Anya egy pillanatig állt, majd újból megnyomta a csengőt. Gyorsan kirántottam a zsinórt az ajtó felett lévő generátorból, hogy ne halljam a csengőszót. Anya erre rájött és elkezdett őrülten kopogni.
- Bocsáss meg! Zoey!- és csak dörömbölt.
Tudtam, hogy Brian nem fogja meghallani a fülhallgató miatt, apa pedig annyira mélyen alszik, hogy észre se fogja venni a történteket.
Nekidőltem a falnak és szép lassan lerogytam, majd a hajam tépve elkezdtem zokogni.
Miért kell ennek megtörténnie? Nem bírom tovább.
Gyorsan, valami szépre kellene gondolnom!- futott át az agyamon.
Justin. Az a rendes fiú, aki mellesleg tökéletesen néz ki. És ma ott lesz a tengerparti bulin- ha egyáltalán megtartják ilyen ítélet időben.
Őt szeretem. Ő megvigasztalhatna. Úgy hozzábújnék! Annyira szükségem van rá!
Összeszedtem magam, felálltam.
- ZOEY! Értsd meg, kérlek!- dörömbölt tovább az anyám a bejárati ajtó felől. Félő, hogy az öreg korhadt ajtó egy idő után megadja magát. Elmosolyodtam.
Gáz a helyzet, de az valóban mókás lenne. Megnézném anyát, ahogy beesik ajtóstul.
Keserűen felkacagtam a félhomályban és bementem a szobámba, hogy egy órácskára lepihenjek, hisz a bulira fittnek kell lennem.
Elkezdtem ábrándozni Justinról, míg a kemény ágyamon feküdtem, amikor hirtelen elragadott az álomvilág.
Délután fél5 körül ébredtem fel, elmentem letusolni- közben hallgatóztam. Anyának se híre, se hamva. Tudtam, hogy ennyivel nem adja fel.
Brianhez is bekukucskáltam a kulcslyukon- valószínűleg Ő se vett észre semmit az egészből.
Beálltam a zuhanyzóhoz és megnyitottam a forró vizet, majd egy kevés meleget is engedtem hozzá.
Imádtam magamra zúdítani a forró vizet, annyira, hogy égesse a bőrömet.
Egy fél óra múlva végeztem, egy újabb fél órát vett igénybe a hajam kivasalása, és még egy fél órát a sminkem tökéletes elkészítése. Nagyon ráérősen készültem, hisz rengeteg időm volt még.
Az eső elállt, ám eléggé hűvös volt odakint, ezért egy térdnadrágot, egy csipkés fehér felsőt és egy kardigánt vettem fel.
Mikor elkészültem leültem tévézni, ám 7 órakor megcsörrent a telefonom. Justin.
Izgatottan olvastam el a kijelzőn a nevet. Lehet, hogy Austin nem tud velünk jönni, és így kettesben megyünk?
Megnyomtam a felvevő gombot és beleszóltam, hogy hallo?
- Hello, Austin vagyok- szólt bele. Szóval a teóriám téves...- Mit szólnál egy pizzához, mielőtt odamegyünk?
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy Justin jön e, de nem akartam megbántani Austint.
- Persze!
- Oké, hova mehetek érted?- kérdezte.
Tudtam, hogy ide nem jöhet.
- Mi lenne, ha ott találkoznánk?- kérdeztem.
- Szó sem lehet róla! Érted megyek- erősködött.
- Rendben. Rosen street 123/B- diktáltam be a régi címünket, ami egy fényűző luxusvillának tűnt.
- 10 perc és ott vagyok!- és lerakta a telót, mielőtt heves tiltakozásba kezdhettem volna. 10 perc? Busszal talán ott vagyok 8 perc alatt, de így gyalog... Minimum fél óra.
Elindultam azért a buszmegállóba, és teljes szívemből reméltem, hogy fog jönni egy busz.
Meglepetésemre pont akkor kanyarodott be. Mintha a sors az én oldalamra állna!
Elmosolyodtam ezen és felszálltam.
Reméltem, hogy Austin késni fog, és így is lett.
Éppen előtte értem a kapubejáróhoz. Amikor már szemtávolságon belül voltam, elkezdtem az ablak felé integetni, mintha ott látna valaki, ezzel próbálva elhitetni, hogy ez valóban a mi házunk.
- Szia!- ültem be az anyósülésre.
- Hali!- mosolygott rám és végig mért- Jó ez a ruha- mutatott rá.
Kicsit elpirultam.
- Köszi- és bezártam az ajtót, majd bekapcsoltam az övet.
Austin hangosabbra vette a rádiót és elindult. Egy Modern Talking szám ment benne, amit az énekessel együtt énekelt.
Nagyon szórakoztató volt. És meglehetősen jó hangja van!
- Mit csináltál ma?- kérdezte.
- Semmi extrát- sütöttem le a szemem.
Austin elkezdte mesélni egy film történetét, amit ma nézett meg.
Eddig észre se vettem, hogy milyen helyes vonásai vannak.
És annyira kedves.
Azon külön kacagtam, ahogy tolatott a kocsival: a koncentrálás miatt kidugta a nyelvét és úgy nézett a visszapillantó tükrökbe.
Bementünk a zsúfolt pizzériába, és rendeltünk egy sonkás kukoricás pizzát, plusz 2 spriteot. Szerencsére nem kellett vitatkoznunk a pizzán, mert Ő is ezt az egyszerűt részesíti előnyben, és innivaló téren is megegyezik az ízlésünk.
Egyszer csak a semmiből feltűnik Justin és leül mellénk.
- Mizujs, öcsi?- nézett Austinra és az asztalra rakta a kóláját.
- Semmi különös, épp Zoeyval vacsorázni szeretnénk- mondta kicsit közönyösen. Mintha zavarná a jelenléte.
Justin minden bizonnyal már ivott valamennyi alkoholt.
- Most jöttünk a buliról. Már jól kezdődik- nevetett- Az a DJ valami eszméletlen- magyarázta Justin.
Hirtelen rám nézett, de annyira zavarba voltam, hogy egyből elkaptam a tekintetem.
- Na hagylak is titeket, csak gondoltam köszönök!- felállt és elment.
Én még mindig zavarban voltam, bár nem értettem, hogy miért is.
- Szereted a tesód?- kérdeztem végül.
Austin elmosolyodott.
- Persze. Ő a legjobb. Mindent elmondunk egymásnak ,előttünk nincsenek titkok- bekapta az utolsó falatját a pizzájából.
- Hmm... Jó nektek- kortyoltam bele az innivalómba.
- Miért? Te nem jössz ki jól Briannel?- kérdezte érdeklődően. Annyira figyelmes volt. És a jelek szerint valóban érdekelte az életem.
- Nem tudom. Igazából segítünk egymásnak... Csak ez... Ettől sokkal komplikáltabb- próbáltam lezárni a témát.
Austin kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Miért?- kérdezte egyszerűen.
- Öhm...- próbáltam az oda illő szavakat kimondani, de képtelen voltam- Austin... Én nem tudok magamról beszélni, sajnálom- hunytam le a szemem.
- Semmi baj- nevetett- Ha végeztél akár mehetnénk is!- mondta és felállt az asztaltól.
Követtem a példáját.
A part még nem száradt teljesen meg a zivatartól, így a közeli fedett helyiségben volt megrendezve a parti, de kint égett pár tűz, és kisebb csoportok vették körbe- egyesek még szalonnát, illetve mályvacukrot is sütöttek.
Bementünk a táncterületre, Austin felkért táncolni.
Láttam ahogy, Justin egy másik lánnyal nagyon hevesen táncol- időnként csókolóztak.
Austinnal picit még feszengve éreztem magam, így nem voltam valami jó táncos.
Idő közben egyre jobban belemelegedtünk, így megkértem Austint, hogy hozzon puncsot. Mikor visszaért és odaadta nekem, akkor az alattam egy évvel járó fiú- meglehetősen Austin osztálytársa- fordult felénk.
- Jártok?- kérdezte Austintól fülig érő mosollyal.
Austin megrázta a fejét és azt mondta:- Dehogy, mi csak barátok vagyunk.
- Ja, bocs- és már el is tűnt.
Míg táncoltunk rájöttem, hogy szükségem van, hogy valakihez tartozhassak. Austin nagyon helyes, és szívesen lennék a barátnője.
Ám amikor leültünk egy padra és Vanessáról kezdett beszélni, akivel mostanában kavar, úgy éreztem, hogy Ő nem viszonozná ezt.
Vanessa első osztályú lány. Tökéletes alak, csinos, kiváló minőségű ruhák, rendkívül igényes és állandóan magassarkúban jár.
Ezzel szemben vagyok én: általában tornacsukát hordok, esetleg topánkát, sokszor vagyok kócos, és a hajam sose áll úgy, ahogy szeretném, a ruháim turikból valóak... Had ne folytassam.
Így még akkor és ott megfogadtam magamba, hogy minden érzésemet elfojtom Austinnal kapcsolatban. Szimplán barátként kezelem, semmi több.
Ritka, hogy egy fiú ennyire odafigyeljen dolgokra , segítőkész és nagylelkű legyen. Egy kincsre találtam. És soha nem akarnám elveszíteni. Ezért én biztos, hogy nem akarnék többet soha nála. Mi örökre barátok maradunk. Nekünk ez van megírva a sorsunkban.
Bármennyire is hitegettem magam ezekkel a gondolatokkal, annál jobban fájt. De meglehetősen hasznos tevékenység volt: egyáltalán nem voltam zavarban, mikor vele beszéltem, és őszinte voltam minden téren, kivéve a családomat illetően, bár erről nem is igazán beszélgettünk.
Austinban becsültem az őszinteségét. Ő soha nem hazudott volna. Olyan típus volt, aki ha bajba kerülne a történtek miatt, akkor is elmondaná az igazságot. Lenyűgözött.
Mikor vele voltam, minden a világról alkotott negatív gondolatom törlődött és pozitívvá változott.
Másnap elmentünk a Plázába, mert Austinnak öltönyt kellett vennie és megkért, hogy kísérjem el.
Természetesen igent mondtam, hisz semmi jobb dolgom nem volt.
Míg Ő válogatott az öltönyöknél én átvándoroltam az estélyi ruhákhoz, ahol egyenesen a végzet várt rám.
- Zoey?- nézett rám egy magas csinos nő.
Hirtelen sarkon fordultam, és próbáltam szökni. A legközelebbi rejtekhely az öltönyöknél volt.
Anya utánam jött.
- Zoey, hallgass meg!
Riadtan kerestem egérutat, a lábaim elindultak a próbafülkék fele. Hol van Austin, sehol nem látom ?!
- Mondtam, hogy hagyj békén!
- Zoey, bocsáss meg! Meg kell értened!
- Lemondtál rólunk. Tartsd ehhez magad- feleltem hűvösen és hátrálni kezdtem.
- Zoey, ez nem igaz! Költözzetek oda hozzám Briannel, abból a nyomornegyedből! Az a részeg apátoknak való, nem nektek! Nektek élnetek kell...
- Mert a pénz mindenre a gyógyír?
- Én nem ezt mondtam!- kelt a maga igazának védelmére.
- Nem, de ki se kell mondanod. Nálad a pénz az úr. Undorodok tőled!- mondtam.
- Zoey, ne beszélj így velem!- kezdett kijönni a türelméből.
Pontosan ugyanolyan, mint amikor elment. Játssza a szentet, de közben egy valóságos hárpia. Világéletében a pénz volt az első az életében. Állandóan azt szajkózta, hogy én mennyire fukar vagyok, és önző. Hogy én nem bírnék önálló lenni. És tessék, mit ad a sors: megkaptam az Ő elcseszett életét, az Ő elcseszett háztartásával és családjával.
Emlékszem, hogy sose volt elégedett semmivel, állandóan kritizált. És amikor nagy nehezen elértem valamit az életben, azt Ő saját nyereményként könyvelte el- közbe köze nem volt hozzá.
- Tűnj el!
- Zoey, gondolkozz már! Meddig bírod eltartani a családot? Nem bírsz egyszerre tanulni és dolgozni!
- Tűnj el!- ismételtem. Pontosan tisztában voltam a tényekkel, de én nem akartam feladni, mint ahogy Ő tette.
- Apád alkoholista és mindennapossá vált a családon belüli erőszak! A barátaidnak hazudsz az életedről- mutatott rá a hibáimra- Pedro, a felfogadott magándetektívem mindent kiderített rólad és Brianről. Tudod, hogy Brian füvezik? Így ügyelsz az öcsédre?
Én legalább próbáltam tenni az ügy érdekében, és lépni, nem úgy, mint te!- futott át az agyamon.
- Tűnj el!
Csak nem tágított. Rendben, akkor én megyek. És már sarkon is fordultam, mit sem törődve Austinnal. Majd kitalálok valami hazugságot. Például, hogy megjött és ki kellett szaladnom a WC-re, vagy Brian hívott, hogy szüksége lenne a segítségemre.
Mikor már a látványpékségnél jártam megszólalt a telefonom. Austin.
- Ó, szia, bocsi, de annyira begörcsöltem, hogy ki kellett jönnöm a mosdóba vízért- mondtam neki.
- Ahha. Ide tudnál jönni a könyvesbolthoz?
Eszembe jutott, hogy nem tudom, hogy anya hol lehet. Mi van, ha összefutok vele? De Austinnak nem mondhatok nemet.
- Persze- és leraktam. Gyorsan odamentem a mozgólépcsőhöz, és felmentem az első emeletre, majd szembe bementem a könyvesboltba.
Mosolyogtam, amikor megláttam Austint, aki egy manga könyvet lapozgatott.
Amikor észrevett, nem viszonozta a mosolyom.
Biztos pikkelt rám, hogy egy szó nélkül távoztam.
- Bocsi, kerestelek, de nem találtalak- emeltem fel megadóan a kezem és angyalian mosolyogtam.
- Ahha. Nem szeretnél nekem valamit elmondani?- kérdezte közömbösen.
Megvontam a vállam, hisz mindent tud rólam. Tegnap este kibeszéltük a volt barátokat/barátnőket, első csókot, és mindent, amit tudnunk kell egymásról.
- Úgy hiszem, tegnap mindent közöltem- mosolyogtam rá, bár belül már kezdtem pánikolni, a rossz előérzetemtől.
- Tudod Zo... Én kedvellek. És elvárom, hogy akivel én őszinte vagyok, az is az legyen velem- mondta, miközben végighúzta a könyvek gerincén a mutatóujját.
Bólintottam és kicsit rekedten megszólaltam: - Világos.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Kell valamiről még tudnom?
Kissé bizonytalanul megráztam a fejem, majd lesütött szemmel, azt mondtam, hogy nem.
- Ennyit akartam- mondta és hátat fordított nekem.
- Austin!- mentem utána.
- Mondjam, azt, hogy tűnj el?- nézett rám össze szűkült szemekkel. Pontosan ezt mondtam anyának a próbafülkénél, amikor nem láttam semerre sem Austint... Te jó ég! Tuti, hogy bent volt! Én hülye!
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.
- Austin! Austin!- szaladtam utána, de a fiú gyorsabban lépett.
Leültem a szökőkúthoz, és halkan magamnak ennyit suttogtam: - Kérlek, bocsáss meg...
22. fejezet -Melissa
A buli iránti izgatottságom teljesen eltűnt.
Amikor megtudtam, hogy mi történt Mattel, nagyon elszomorodtam.
Ha nem lett volna ott Erik, valószínűleg sírtam is volna.
Biztonságba éreztem magam a karjai között.
Sose gondoltam bele, hogy mennyi mindent képes megváltoztatni egy pillanat.
Vegyük például Eriket... Mindig úton van, megy a fellépésekre és ki gondolná, hogy bármi baj érheti?
Tuti nem bírnám elviselni azt a fájdalmat.
Zoey mesélt a Matt és Laura közötti erős szálakról. Annyira el voltam foglalva önmagammal, hogy észre se vettem, hogy Ők így összemelegedtek...
Felpillantottam Erik arcára. Úgy látszott, mintha a TV-t nézné, de biztos voltam benne, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.
Picit megerőltettem magam, nyújtózkodtam és adtam egy puszit az arcára.
Elmosolyodott.
- Ezt most miért is kaptam?- mosolygott rám.
Nem. Valami nem stimmel vele. Érzem.
- Hát... Csak úgy. Nem szabad?- kacsintottam rá.
Vett egy nagy lendületet és már csak azt vettem észre, hogy az ágyamon gurultunk egy kicsit és én alul voltam, ő pedig felül.
Elkezdett csókolgatni, simogatni, cirógatni, felhúzta a pólómat, kigombolta a nadrágomat.
- Hé!- toltam el magamtól.
Most Ő kérdezte meg, hogy mi a baj.
- Semmi. Csak... Szerintem ma ne... Matt- nyögtem ki, de nyilvánvalóan nem ez volt a fő indokom. Magamnak is hazudtam.
Minden bizonnyal jól tettem, mert a következő pillanatban a drágalátos nővérkém viharzott be kopogás nélkül a szobámba.
- Jessica!- néztem rá ingerülten. Erik leugrott rólam, és felhúzott az ágyról ülőhelyzetbe.
- Bocsmár. Erik, nem adnál pár autogramot az osztálytársaimnak?- nyomott Erik orra alá vagy 20 színes és illatos üdvözlőkártyát.
- De, persze...- válaszolta udvariasan Erik, és elvette a tollat, illetve a lapokat a kezéből.
- Ugyan Erik, hagyjad...- néztem dühösen Jessicára.
- Nem Melissa, nem lehet.
Jessica valószínűleg megérezte, hogy sikeresen egy háborút indított el kettőnk között, és úgy döntött, hogy felszívódik és fél óra múlva majd visszajön.
- Nem kell teljesítened az ostoba nővérem minden óhaját!- keltem ki magamból.
- De- és alá is firkantotta az elsőt, még szívecskét is rajzolt oda. Elszörnyedve kikaptam a kezéből és ketté téptem.
- Most fejezd be- kértem.
- Nem- és már írta is a következőt.
- Erik, mi van veled?- néztem rá furcsán.
- Hogy velem? Veled mi van?- húzta fel a szemöldökét.
- Én... Én csak egyszerűen nem értelek. Együtt vagyunk, és a hülye rajongók miatt meg simán félrehajítasz- ráztam meg a fejem. Igazából én se hittem el, amit mondtam.
- Ostoba rajongók? Ők adják a hitet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok- felállt az ágyról- Ez az életem Melissa. Úgy látom, még mindig nem fogadtad el.
- Én...- kezdtem bele a védelmi beszédembe, de Erik elcsitított.
- Ezek szerint nem voltunk egymással elég világosak. Abban egyeztünk meg, hogy nincs több titkolózás, ugye? Pipa. Most jöhetnek a rajongók. Ők az életem. Ha nem fogadod el, felesleges az életem részét képezned..
Lecsordult egy könnycsepp az arcomon.
Gyorsan elfordultam, nehogy észrevegye, de késő.
Odalépett hozzám ,megölelt és a fülembe súgta, hogy sajnálom.
A 2 keze közé vette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
A hüvelykujjával letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Bocsáss meg, kicsit feszült vagyok.
Bólintottam egyet és elindultam az ajtóm irányába.
- Hozok egy kis teát, oké?- mondtam és kimentem.
Lementem a földszintre, a konyhába. Jessica megint bekapcsolva hagyta a tévét. Épp a távirányítóért nyúltam, amikor felfigyeltem Erik Logan nevére.
A kikapcsolás helyett feljebb vettem a hangerőt.
- Már várom, hogy a világgal találkozzak!- mondta Erik és integetett. Egy női hang elkezdte magyarázni és taglalni, hogy mit is takar ez a mondat: Erik Logan világ körüli turnéra vállalkozott. 1 év.
A kezemben lévő távirányítót elejtettem, és gyorsan a pultba kapaszkodtam.
Ezért volt olyan feszült, és ezért viselkedik furcsán.
Elmegy.
1 évre.
Idegesen felszaladtam az emeletre, berontottam a szobámba.
- Mikor akartad velem közölni?!- ordítottam.
- Mit?- mosolygott rám.
- Elmész 1 évre! 1 teljes évre!
- Melissa, én...
- Hogy lehettem ennyire ostoba?- meredtem a padlómra- Menj el- tártam ki az ajtót.
- Melissa, kérlek hadd magyarázzam meg.
- Felesleges.
Erik jobbnak látta nem vitatkozni velem, és elment.
Lefeküdtem az ágyra és magamhoz öleltem Brumi macit, aki kiskorom óta minden könnyemet felszívta.
Ez a baj velem. Mindig megjárom. Túl hamar szeretek meg embereket.
De hisz éppen ezért vagyok olyan távolságtartó és barátságtalan.
De Erik minden próbát kiállt és közel engedtem. Pedig csak 1 hete ismerem.
Felkaptam magamra pár göncöt és elhatároztam, hogy átmegyek Laurához, hisz biztosan szüksége van egy kis támogatásra.
Igazából nem tudtam, hogy mennyire haragudhat rám, de most nem is ez számított. Bajban volt, és segítenem kell neki. Nem adhatja fel.
- Jessica!- kiáltottam az előszobából.
- Mi van?- jött a felelet valahonnan a fürdőszobából.
- Elmegyek Laurához.
- Ok- jött a bő szavú felelet.
Kimentem, felpattantam a cengámra és már úton is voltam.
Ahogy elsuhantam a sárguló fák között egyre gyengébbnek éreztem magam, a kezem a kormányhoz fagyott, a szememet csípte a hideg. Útközben pár könnycsepp is kicsöppent. Természetesen csak és kizárólag a hideg miatt. Köze nincs Erikhez...
Amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, az meglehetősen csendes volt. Először Matték háza előtt haladtam el, mely kísértetiesen üresnek tűnt, a postaládában tornyosultak a hírlapok.
Letámasztottam a biciklimet a kapuhoz és becsengettem.
- Jó napot, Melissa vagyok, Laurához jöttem!- mondtam a kaputelefonba, mire kitárult előttem a kapu.
Hátulról mentem be, a konyhánál. A fogasra rátettem a kabátom, a sálat a nyakamon hagytam.
- Szia!- köszönt Chad. Meglehetősen maga alatt volt. A pultnál ült és épp egy narancslevet iszogatott miközben valami PC újságot olvasott.
- Hello! Laura?- kérdeztem tőle.
- Az emeleten- válaszolta.
Bólintottam és elindultam a lépcső felé, nem nagyon beszélgettem sokat Chaddel az évek folyamán, de most úgy éreztem, hogy rá is ráférne egy kis lelki támasz.
- Minden rendben?- fordultam vissza.
Chad érdeklődő arckifejezéssel rámnézett, bólintott ,kortyolt egyet az italából, majd azt mondta: -Nem.
Visszamentem hozzá, és leültem a mellette lévő székre, és felé fordultam, majd a kezem a vállára tettem.
- Nyugi, minden rendben lesz- igazándiból világ életemben nem voltam az a vigasztalós típusú lány, soha nem találtam az éppen oda illő szavakat.
Csak bámult maga elé, és a gondolatai mögé temetkezett.
Felálltam és elindultam a lépcsőhöz, az eredeti ittlétem tárgya felé.
- Melissa- kapta fel a fejét. Az utolsó pillanatban megfordultam- Köszönöm.
Megvontam a vállam és eleresztettem egy mosolyt.
- Igazán nincs mit- és már mentem is fel a lépcsőn.
Bekopogtam illedelmesen az ajtón, egy picit vártam, majd benyitottam.
Laura a szőke hajzuhatagával ott feküdt az ágyában, és a rózsaszín hercegnős párnáját ölelte, körülötte szanaszét millió fehér gyűrődött zsebkendő hevert.
- Ó, Laura!- szaladtam oda hozzá és átkaroltam.
A lány egyre csak zokogott, próbáltam megnyugtatni, és mondogattam neki, hogy minden rendben lesz, de mintha a szavaimat meg se hallotta volna.
Nagy erővel húzott magához, pár perc elteltével próbált lenyugodni.
- Köszönöm- súgta és kifújta az orrát.
- Ugyan- legyintettem.
Fél óra múlva már sikerült mosolyt csalnom az arcára, bár nem volt 100%-os. Bekapcsoltam youtube-on a kedvenc szerelmes számát- Adeletől a Someone like you-t- és meghallgattam a kórházi incidenst Laura előadásában.
- Nekem valami nem stimmel itt- mondtam a végén.
- Mi?- nézett rám.
- Például... Miért haragszik Matt ennyire Chloéra? És miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne?- néztem rá tágra nyílt szemekkel, majd felálltam az ágyról, és elkezdtem sétálni.
- Hát... Igazából sejtelmem sincs- nézett maga elé Laura, és hátradobta hosszú reklámokba illő haját- Sose gondolkoztam ezen.
- Fogadni mernék, hogy Ő tette a lisztet a szekrényedbe!- mutattam rá és elhúztam egy picit a függönyt, hogy kinézzek az utcára. Tökéletes rálátás nyílt a Bender ház elöl lévő teraszára.
- Ugyan, Melissa!- háborodott fel- Lehet, hogy nem egy szent, de miért ártott volna nekem? Egyszerűen nincs oka...
- Sose lehet tudni... Lehet félt, hogy elveszíti Mattet, vagy nem fog tudni olyan sok időt vele tölteni- vontam meg a vállam, és leültem az íróasztalnál lévő sárga gurulós székre.
- Melissa, te egyáltalán hallod, hogy mit beszélsz?- vonta fel a szemöldökét- Vádolod Chloét. És mivel magyarázod azt, hogy ma Matt Vanessával vacsizott a Beth'-ben? Vagy miért dobáltak meg a focicsapat tagjai vízibombával?
Felemeltem egy piros körömlakkot az asztalról- Ezt kölcsön adod?- néztem rá felmutatva az apró tárgyat.
- Persze- bólintott.
- Szóval... Még nincs magyarázatom. De majd lesz. Megoldom ezt a rejtélyt- mosolyogtam rá és lecsavartam a kupakot a körömlakkoról.
- Felejtsd el, Mel. Nincs itt semmi rejtély.
- Te is tudod, hogy nem stimmel valami az ikrekkel!- mondtam, miközben a lakkot egyengettem a hüvelykujjamon lévő körmömön- Azt ne mond, hogy te nem érzed különösnek ezt az egészet!
Laura lehunyta a szemét és pár másodpercig némán gondolkozott.
- Talán- állt fel az ágyról- Lehet- ment oda a polchoz- Nem tudom.
Leemelt egy dossziét a polcról és átnyújtotta nekem.
- Hé, vigyázz a körmömre, frissen festettem!- rántottam el riadtan a kezem, hisz utáltam, ha tönkre megy festés közben a körmöm.
- Nos... Csak, hogy tisztázzuk. Igazad volt, nem is érzek semmit Erik iránt. És összegyűjtöttem az összes poszteremet neked.
Ez nagyon aranyos gesztus volt tőle, be kell valljam.
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Eddig próbáltam nem gondolni az előbbi vitánkra Erikkel, de most, hogy ott volt előttem a mosolygós feje egy papíron, minden újra lejátszódott bennem.
- Mi a baj?- nézett rám Laura.
- Ó, semmi, semmi.- csavartam rá óvatosan a kupakot a körömlakkra.
Laura közelebb jött hozzám, arrébb tolta a posztereket és felugrott az íróasztalára, majd lazán lelógatta a lábát elől.
- Látom, hogy van valami. Mondd!
Megráztam a fejem, mire Laura hozzá tette, hogy kérlek.
Valóban jól esne kiönteni a szívem. De nem merem. Mi van, ha csak én reagáltam túl?
- Erik el felejtette közölni, hogy 1 évig világ körüli turnéra utazik, és picit megharagudtam rá.
Laura rezzenéstelen arccal figyelt.
- Tudtad, hogy előbb-utóbb úgyis elment volna.
Gyűlöltem, hogy ennyire őszinte tud lenni.
Bólintottam.
- De ne ennyire hamar! Alig ismerem...- nyögtem ki.
- Annál könnyebb elengedned- tette a vállamra a kezeit- Mielőtt még nagyobbat kellene csalódnod.
Egy rakoncátlan könnycsepp kibuggyant a szememnél és lefolyt az arcomon. Gyorsan letöröltem, ügyelve, hogy véletlenül se nyúljak bele a száradó körmömbe.
- Ha szereted engedd el. Ha szeret, visszarepül- zárta le a témát Laura- Ezt pedig vidd el, egy nap jól fog jönni- emelte fel az Erik dossziét.
Erik elmegy. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk végünk. Én bízok benne, és Ő is bízik bennem. Az 100%, hogy én nem lépek félre, és Erik... Remélem, hogy nem csábítja el valami Primadonna rajongó.
Mert én hűséges vagyok. És egy percig nem fog meginogni ez az érzés, míg világ a világ.
Amikor megtudtam, hogy mi történt Mattel, nagyon elszomorodtam.
Ha nem lett volna ott Erik, valószínűleg sírtam is volna.
Biztonságba éreztem magam a karjai között.
Sose gondoltam bele, hogy mennyi mindent képes megváltoztatni egy pillanat.
Vegyük például Eriket... Mindig úton van, megy a fellépésekre és ki gondolná, hogy bármi baj érheti?
Tuti nem bírnám elviselni azt a fájdalmat.
Zoey mesélt a Matt és Laura közötti erős szálakról. Annyira el voltam foglalva önmagammal, hogy észre se vettem, hogy Ők így összemelegedtek...
Felpillantottam Erik arcára. Úgy látszott, mintha a TV-t nézné, de biztos voltam benne, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.
Picit megerőltettem magam, nyújtózkodtam és adtam egy puszit az arcára.
Elmosolyodott.
- Ezt most miért is kaptam?- mosolygott rám.
Nem. Valami nem stimmel vele. Érzem.
- Hát... Csak úgy. Nem szabad?- kacsintottam rá.
Vett egy nagy lendületet és már csak azt vettem észre, hogy az ágyamon gurultunk egy kicsit és én alul voltam, ő pedig felül.
Elkezdett csókolgatni, simogatni, cirógatni, felhúzta a pólómat, kigombolta a nadrágomat.
- Hé!- toltam el magamtól.
Most Ő kérdezte meg, hogy mi a baj.
- Semmi. Csak... Szerintem ma ne... Matt- nyögtem ki, de nyilvánvalóan nem ez volt a fő indokom. Magamnak is hazudtam.
Minden bizonnyal jól tettem, mert a következő pillanatban a drágalátos nővérkém viharzott be kopogás nélkül a szobámba.
- Jessica!- néztem rá ingerülten. Erik leugrott rólam, és felhúzott az ágyról ülőhelyzetbe.
- Bocsmár. Erik, nem adnál pár autogramot az osztálytársaimnak?- nyomott Erik orra alá vagy 20 színes és illatos üdvözlőkártyát.
- De, persze...- válaszolta udvariasan Erik, és elvette a tollat, illetve a lapokat a kezéből.
- Ugyan Erik, hagyjad...- néztem dühösen Jessicára.
- Nem Melissa, nem lehet.
Jessica valószínűleg megérezte, hogy sikeresen egy háborút indított el kettőnk között, és úgy döntött, hogy felszívódik és fél óra múlva majd visszajön.
- Nem kell teljesítened az ostoba nővérem minden óhaját!- keltem ki magamból.
- De- és alá is firkantotta az elsőt, még szívecskét is rajzolt oda. Elszörnyedve kikaptam a kezéből és ketté téptem.
- Most fejezd be- kértem.
- Nem- és már írta is a következőt.
- Erik, mi van veled?- néztem rá furcsán.
- Hogy velem? Veled mi van?- húzta fel a szemöldökét.
- Én... Én csak egyszerűen nem értelek. Együtt vagyunk, és a hülye rajongók miatt meg simán félrehajítasz- ráztam meg a fejem. Igazából én se hittem el, amit mondtam.
- Ostoba rajongók? Ők adják a hitet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok- felállt az ágyról- Ez az életem Melissa. Úgy látom, még mindig nem fogadtad el.
- Én...- kezdtem bele a védelmi beszédembe, de Erik elcsitított.
- Ezek szerint nem voltunk egymással elég világosak. Abban egyeztünk meg, hogy nincs több titkolózás, ugye? Pipa. Most jöhetnek a rajongók. Ők az életem. Ha nem fogadod el, felesleges az életem részét képezned..
Lecsordult egy könnycsepp az arcomon.
Gyorsan elfordultam, nehogy észrevegye, de késő.
Odalépett hozzám ,megölelt és a fülembe súgta, hogy sajnálom.
A 2 keze közé vette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
A hüvelykujjával letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Bocsáss meg, kicsit feszült vagyok.
Bólintottam egyet és elindultam az ajtóm irányába.
- Hozok egy kis teát, oké?- mondtam és kimentem.
Lementem a földszintre, a konyhába. Jessica megint bekapcsolva hagyta a tévét. Épp a távirányítóért nyúltam, amikor felfigyeltem Erik Logan nevére.
A kikapcsolás helyett feljebb vettem a hangerőt.
- Már várom, hogy a világgal találkozzak!- mondta Erik és integetett. Egy női hang elkezdte magyarázni és taglalni, hogy mit is takar ez a mondat: Erik Logan világ körüli turnéra vállalkozott. 1 év.
A kezemben lévő távirányítót elejtettem, és gyorsan a pultba kapaszkodtam.
Ezért volt olyan feszült, és ezért viselkedik furcsán.
Elmegy.
1 évre.
Idegesen felszaladtam az emeletre, berontottam a szobámba.
- Mikor akartad velem közölni?!- ordítottam.
- Mit?- mosolygott rám.
- Elmész 1 évre! 1 teljes évre!
- Melissa, én...
- Hogy lehettem ennyire ostoba?- meredtem a padlómra- Menj el- tártam ki az ajtót.
- Melissa, kérlek hadd magyarázzam meg.
- Felesleges.
Erik jobbnak látta nem vitatkozni velem, és elment.
Lefeküdtem az ágyra és magamhoz öleltem Brumi macit, aki kiskorom óta minden könnyemet felszívta.
Ez a baj velem. Mindig megjárom. Túl hamar szeretek meg embereket.
De hisz éppen ezért vagyok olyan távolságtartó és barátságtalan.
De Erik minden próbát kiállt és közel engedtem. Pedig csak 1 hete ismerem.
Felkaptam magamra pár göncöt és elhatároztam, hogy átmegyek Laurához, hisz biztosan szüksége van egy kis támogatásra.
Igazából nem tudtam, hogy mennyire haragudhat rám, de most nem is ez számított. Bajban volt, és segítenem kell neki. Nem adhatja fel.
- Jessica!- kiáltottam az előszobából.
- Mi van?- jött a felelet valahonnan a fürdőszobából.
- Elmegyek Laurához.
- Ok- jött a bő szavú felelet.
Kimentem, felpattantam a cengámra és már úton is voltam.
Ahogy elsuhantam a sárguló fák között egyre gyengébbnek éreztem magam, a kezem a kormányhoz fagyott, a szememet csípte a hideg. Útközben pár könnycsepp is kicsöppent. Természetesen csak és kizárólag a hideg miatt. Köze nincs Erikhez...
Amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, az meglehetősen csendes volt. Először Matték háza előtt haladtam el, mely kísértetiesen üresnek tűnt, a postaládában tornyosultak a hírlapok.
Letámasztottam a biciklimet a kapuhoz és becsengettem.
- Jó napot, Melissa vagyok, Laurához jöttem!- mondtam a kaputelefonba, mire kitárult előttem a kapu.
Hátulról mentem be, a konyhánál. A fogasra rátettem a kabátom, a sálat a nyakamon hagytam.
- Szia!- köszönt Chad. Meglehetősen maga alatt volt. A pultnál ült és épp egy narancslevet iszogatott miközben valami PC újságot olvasott.
- Hello! Laura?- kérdeztem tőle.
- Az emeleten- válaszolta.
Bólintottam és elindultam a lépcső felé, nem nagyon beszélgettem sokat Chaddel az évek folyamán, de most úgy éreztem, hogy rá is ráférne egy kis lelki támasz.
- Minden rendben?- fordultam vissza.
Chad érdeklődő arckifejezéssel rámnézett, bólintott ,kortyolt egyet az italából, majd azt mondta: -Nem.
Visszamentem hozzá, és leültem a mellette lévő székre, és felé fordultam, majd a kezem a vállára tettem.
- Nyugi, minden rendben lesz- igazándiból világ életemben nem voltam az a vigasztalós típusú lány, soha nem találtam az éppen oda illő szavakat.
Csak bámult maga elé, és a gondolatai mögé temetkezett.
Felálltam és elindultam a lépcsőhöz, az eredeti ittlétem tárgya felé.
- Melissa- kapta fel a fejét. Az utolsó pillanatban megfordultam- Köszönöm.
Megvontam a vállam és eleresztettem egy mosolyt.
- Igazán nincs mit- és már mentem is fel a lépcsőn.
Bekopogtam illedelmesen az ajtón, egy picit vártam, majd benyitottam.
Laura a szőke hajzuhatagával ott feküdt az ágyában, és a rózsaszín hercegnős párnáját ölelte, körülötte szanaszét millió fehér gyűrődött zsebkendő hevert.
- Ó, Laura!- szaladtam oda hozzá és átkaroltam.
A lány egyre csak zokogott, próbáltam megnyugtatni, és mondogattam neki, hogy minden rendben lesz, de mintha a szavaimat meg se hallotta volna.
Nagy erővel húzott magához, pár perc elteltével próbált lenyugodni.
- Köszönöm- súgta és kifújta az orrát.
- Ugyan- legyintettem.
Fél óra múlva már sikerült mosolyt csalnom az arcára, bár nem volt 100%-os. Bekapcsoltam youtube-on a kedvenc szerelmes számát- Adeletől a Someone like you-t- és meghallgattam a kórházi incidenst Laura előadásában.
- Nekem valami nem stimmel itt- mondtam a végén.
- Mi?- nézett rám.
- Például... Miért haragszik Matt ennyire Chloéra? És miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne?- néztem rá tágra nyílt szemekkel, majd felálltam az ágyról, és elkezdtem sétálni.
- Hát... Igazából sejtelmem sincs- nézett maga elé Laura, és hátradobta hosszú reklámokba illő haját- Sose gondolkoztam ezen.
- Fogadni mernék, hogy Ő tette a lisztet a szekrényedbe!- mutattam rá és elhúztam egy picit a függönyt, hogy kinézzek az utcára. Tökéletes rálátás nyílt a Bender ház elöl lévő teraszára.
- Ugyan, Melissa!- háborodott fel- Lehet, hogy nem egy szent, de miért ártott volna nekem? Egyszerűen nincs oka...
- Sose lehet tudni... Lehet félt, hogy elveszíti Mattet, vagy nem fog tudni olyan sok időt vele tölteni- vontam meg a vállam, és leültem az íróasztalnál lévő sárga gurulós székre.
- Melissa, te egyáltalán hallod, hogy mit beszélsz?- vonta fel a szemöldökét- Vádolod Chloét. És mivel magyarázod azt, hogy ma Matt Vanessával vacsizott a Beth'-ben? Vagy miért dobáltak meg a focicsapat tagjai vízibombával?
Felemeltem egy piros körömlakkot az asztalról- Ezt kölcsön adod?- néztem rá felmutatva az apró tárgyat.
- Persze- bólintott.
- Szóval... Még nincs magyarázatom. De majd lesz. Megoldom ezt a rejtélyt- mosolyogtam rá és lecsavartam a kupakot a körömlakkoról.
- Felejtsd el, Mel. Nincs itt semmi rejtély.
- Te is tudod, hogy nem stimmel valami az ikrekkel!- mondtam, miközben a lakkot egyengettem a hüvelykujjamon lévő körmömön- Azt ne mond, hogy te nem érzed különösnek ezt az egészet!
Laura lehunyta a szemét és pár másodpercig némán gondolkozott.
- Talán- állt fel az ágyról- Lehet- ment oda a polchoz- Nem tudom.
Leemelt egy dossziét a polcról és átnyújtotta nekem.
- Hé, vigyázz a körmömre, frissen festettem!- rántottam el riadtan a kezem, hisz utáltam, ha tönkre megy festés közben a körmöm.
- Nos... Csak, hogy tisztázzuk. Igazad volt, nem is érzek semmit Erik iránt. És összegyűjtöttem az összes poszteremet neked.
Ez nagyon aranyos gesztus volt tőle, be kell valljam.
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Eddig próbáltam nem gondolni az előbbi vitánkra Erikkel, de most, hogy ott volt előttem a mosolygós feje egy papíron, minden újra lejátszódott bennem.
- Mi a baj?- nézett rám Laura.
- Ó, semmi, semmi.- csavartam rá óvatosan a kupakot a körömlakkra.
Laura közelebb jött hozzám, arrébb tolta a posztereket és felugrott az íróasztalára, majd lazán lelógatta a lábát elől.
- Látom, hogy van valami. Mondd!
Megráztam a fejem, mire Laura hozzá tette, hogy kérlek.
Valóban jól esne kiönteni a szívem. De nem merem. Mi van, ha csak én reagáltam túl?
- Erik el felejtette közölni, hogy 1 évig világ körüli turnéra utazik, és picit megharagudtam rá.
Laura rezzenéstelen arccal figyelt.
- Tudtad, hogy előbb-utóbb úgyis elment volna.
Gyűlöltem, hogy ennyire őszinte tud lenni.
Bólintottam.
- De ne ennyire hamar! Alig ismerem...- nyögtem ki.
- Annál könnyebb elengedned- tette a vállamra a kezeit- Mielőtt még nagyobbat kellene csalódnod.
Egy rakoncátlan könnycsepp kibuggyant a szememnél és lefolyt az arcomon. Gyorsan letöröltem, ügyelve, hogy véletlenül se nyúljak bele a száradó körmömbe.
- Ha szereted engedd el. Ha szeret, visszarepül- zárta le a témát Laura- Ezt pedig vidd el, egy nap jól fog jönni- emelte fel az Erik dossziét.
Erik elmegy. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk végünk. Én bízok benne, és Ő is bízik bennem. Az 100%, hogy én nem lépek félre, és Erik... Remélem, hogy nem csábítja el valami Primadonna rajongó.
Mert én hűséges vagyok. És egy percig nem fog meginogni ez az érzés, míg világ a világ.
2011. november 19., szombat
21. fejezet -Chloé
A kórház egy szinten hátborzongató. Egyből eszembe jutnak az egészségügyi mondások: Az vagy, amit eszel. Vagy a WHO általános megfogalmazása szerint az egészség nemcsak teljes testi, lelki, szociális jólét, hanem fogyatékosság, rokkantság, betegség hiánya. Nem véletlen, hogy ezek ugranak be, hisz egészségügyi iskolában tanultam 2 évig.
Ott ültem a kemény narancssárga műanyag várószékeken és a fehér csempéket bámultam.
Ha már a mondásoknál járunk, akkor el kell mondjam, hogy most beigazolódott a következő: Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Ma reggel korán felkeltem, fejemben a kész tervvel. Célom az volt, hogy rendesen megleckéztessem a kis mihaszna Laurát.
Természetesen egy okos nő, soha nem dolgozik mással, csak felhasznál pár embert.
Történetesen Vanessa iskolaszekrénye az enyém mellett van. Amikor beléptem ebbe a gimibe, egyből tudtam, hogy itt is hasonló hierarchikus rendszer uralkodik, akárcsak a régi sulimban.
Egyszer észrevettem, ahogy Vanessa felszívott valami fehér port. Rendesen bepánikolt, amikor észrevette, hogy figyelem.
- Ne mondd el senkinek, kérlek!- mondta- Lehetsz a barátnőm!
Rámosolyogtam és picit félredöntöttem a fejem.
Ez a lány szemmel láthatóan el van tévedve a saját kis világában. Azt hiszi Ő Paris Hilton, és éppen az új legjobb barátnőjét keresi.
- Tartsd meg magadnak. De jössz eggyel- feleltem és elmentem.
Azt a kis apróságot kértem tőle, hogy iratkozzon be biológiára, és csavarja el az én zord bátyám szívét legalább egy estére.
A következő lépésben pedig simán beszereltem a lisztes zsákot Laura szekrényébe, minek után kifigyeltem, hogy mi a zárjának a száma.
A focicsapat kapitányát- Adamet múltkor doppingoláson kaptam rajta. Ejnye-bejnye. Az Ő feladata volt, hogy dobálja meg a lisztes Laurát vízibombával. A doppingolásról meg annyit, hogy előbb-utóbb úgyis ki fog derülni.
És most itt ülök és várok.
- Van már valami hír?- jött be a csapóajtón Justin.
1 órával ezelőtt
- Hova száguldoznak azok a mentők?- fordult felém Zoey.
Megvontam a vállam. Egy picit sem érdekelt.
- Ide adod azt az újságot?- mutattam a pult mögötti széken heverő színes magazinra.
- Persze.
Elment letörölni az asztalt én pedig elkezdtem átszemlélni a szennylapot.
- Got 2 luv U, Got 2 luv U- nyivákolta mellettem 2 14 év körüli csaj Sean Paul számát.
Először próbáltam kizárni Őket a gondolataimból, de annyira idegesítettek ,hogy rájuk förmedtem és kizavartam Őket. Még a kólájukat sem itták meg. Mekkora pazarlás!
Zoey fáradtnak tűnt, amikor visszajött a tálcákkal a pult mögé.
A 2 tinicsaj hűlt helyét takarította le, amikor felsóhajtott. Fizetés nélkül távoztak.
Nem mintha Zoeynak, olyan nagyon szüksége lenne a pénzre. Ahogy elnézem a ruháit és az életmódját, nem is értem ,hogy miért dolgozik. Csinos, szemrevaló, bájos arc, csillogó szemek. Akár modell is lehetne belőle.
Kis csilingelés jelezte, hogy új vendégek érkeztek a kávézóba az ajtó felől.
- Sziasztok!- jött oda Justin.
- Nem tudod, hogy hova siettek annyira a mentők?- fordult felé Zoey és megtörölte a homlokát.
Egy ideig toporzékolt és egyenesen engem bámult.
Mintha nem tudná elmondani, hogy elmondhatja e a történteket, vagy sem.
Épp ráakartam förmedni, hogy mit bámul, amikor elkezdte:
- A Stephen utca sarkánál történt egy kisebb autóbaleset... Matt vezette az egyik kocsit- bökte ki.
Hirtelen kiesett a kezemből az újság és megszédültem.
A világ, amely körülvett eddig, mintha becsapott volna.
Éreztem, ahogy elkap egy roham, és minden olyan gyorsan történt.
Elkezdtem üvölteni, zokogtam, és próbáltam a kórházba futni, de mintha a lábam feladta volna a szolgálatát, ezért elterültem a padlón és ott zokogtam.
Zoey és Justin felsegített, majd Justin felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, habár neki kellene jönnie a műszakba.
És most itt vagyunk. Zoey átkarol, Justin pedig odaadja nekem a kávét, amit egy automatából szerezhetett.
Érzem a szeretetet, amit Ők sugároznak, és egy árulónak tartom magam.
Ők valóban egytől egyig rendesek. Egyáltalán mi ütött belém, és miért viselkedtem ilyen furcsán? Miért akartam bántani Laurát és miért nem akartam, hogy Matt boldog legyen?
Egy pszichopata állat vagyok.
Szabályszerűen tönkretettem mindenkit magam körül, kezdve Mattievel. Ha nem rúgtam volna be, nem vettem volna rá a saját bátyámat, hogy feküdjön le velem. Én vagyok a hibás. MINDENÉRT!
- Minden rendben lesz!- szorított meg Zoey.
Hirtelen elkezdett rezegni a zsebe, valaki hívta.
- Igen?-vette fel.
Gondolom csak én hallhattam, hogy miket mondott neki a férfi abba a telefonba, hisz Justin arca rezdüléstelén maradt. Zoey kicsit elpirult, amikor lerakta és elnézést kért.
Szóval nincs is jó élete. Az apja ittas állapotban követelt tőle pénzt.
Ezért dolgozik. Hogy megélhessenek. De hol az anyja? Biztos magukra hagyta őket.
Azt nem értem ,hogy miért nem mondta el a barátainak, hisz annyira megértőek. Fél, hogy nekik csak a pénz számít?
- Miss Bender?- jött ki az orvos a kórteremből.
Felálltam és felkészültem a legrosszabbakra is, de nagyon reméltem, hogy minden rendbe jött, hisz Matt egy igazi túlélő. Nem neki kellene ott feküdnie, hanem nekem.
- Kisebb komplikációk léptek fel, azonban korrigáltuk Őket- mondta és lapozott egyet a mappájában- Szerencsére használta az övet. Ma este agyrázkódás fennállta miatt bent tartjuk megfigyelésen, holnap reggel ha minden negatív, akkor természetesen távozhatnak. A biztosító körülbelül fél óra múlva fog jelentkezni.
- Be lehet menni hozzá?- kérdeztem meg halkan, hisz alig bírtam beszélni.
Az orvos nyelt egyet, feljebb tolta a szemüvegét és csak azután válaszolt: -Attól tartok Önt nem akarja látni, sajnálom. A többiek bemehetnek hozzá, de egyszerre csak egy ember- Biccentett egyet felénk és elment.
Lehuppantam a székre és elkezdtem bőgni.
Egy szörnyeteg vagyok.
Kis híján elvesztettem.
Nem akar látni.
Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, egyszerre éreztem gyűlöletet magam iránt, és szeretetet a bátyám iránt.
Ha megmagyarázhatnám neki...
Ha megpróbálhatnánk újra kezdeni...
Ha elmondhatnám neki, hogy felfogtam a tetteim súlyosságát és viselem a következményeket.
Először Zoey ment be, addig Justin ott toporgott körülöttem, azt se tudta, hogy mit mondjon. Mikor Zoey kijött hallottam Matt hangját, mielőtt becsukódott az ajtó: - Hívd fel,kérlek!- mondta neki.
Zoey elővette a telefonját és kérdés nélkül is tudtam, hogy kit hív. Laurát.
- Bocsi az esti zavarásért, de fontos- kezdte- Matt autóbalesetet szenvedett és látni akar. Rendben- letette és zsebre vágta.
Odafordult Justinhoz.
- Szerintem most már visszamehetsz, megleszünk.
Justin bólintott.
- Köszönjük- mondta Zoey és éreztem, hogy mind a ketten rám néznek.
Megakartam köszönni, de nem bírtam. Nem bírtam megszólalni.
Amikor elment Justin, Zoey leült mellém. Észrevette, hogy üres a kávés poharam és felajánlotta, hogy hoz még egyet. Mondtam neki, hogy kifizetem, de nem volt hajlandó elfogadni.
Elfogott megint az a szörnyű érzés, amit saját magam iránt tápláltam. Miattam ma 2 vendég távozott fizetés és borravaló nélkül. Tudtam, hogy ilyenkor az éppen esedékes pincérnő béréből vonják le a hiányt, és ez még rosszabb volt.
Fél óra múlva megjelent Laura és Chad. Laura arca csillogott a sok könnytől, amit a bátyámért ejtett.
Rám pillantott, és ha Chad nem fogta volna vissza, tuti, hogy nekem támadt volna.
- Miattad van ez! Minden!- kelt ki magából- Te aljas lotyó!- és megpróbált odaköpni a lábam elé, de még a közelébe sem ért.
Zoey rémülten nézett a tökéletes és mindig összeszedett Laurára, ahogy én is.
Igaza van. Egy önző hisztérika vagyok, akit elkényeztettek az évek.
- Lau, pszt- szorította magához Chad. Laura majdnem összeesett a zokogástól- Nyugodj meg.
Laura bement a terembe, mi pedig odakint vártunk.
Újra elkapott a sírás, Zoey próbált megvigasztalni és mondta, hogy biztos, hogy nem az én hibám, és Laura bizonyára túloz.
Nem tudja az igazságot.
Mikor kinyílt az ajtó, megint hallottam Matt hangját, aki azt mondta Laurának, hogy siessen vissza.
Laura rám nézett, a szeme szikrákat szórt, majd Chadhez fordult.
- Van egy harci feladatunk- kezdett bele mondókájába. Ezek szerint már sokkal jobban van. Biztos Matt megvigasztalta...- Matt M&Ms-ért küldött minket- nevetett fel- Zoey, jössz keresni egy édességautomatát?
Zoey bólintott és felállt.
Ott maradtam a kórteremnél és vártam és vártam és vártam.
A percek nem 60, hanem 600 másodpercből álltak.
A felettem lévő villanyban rossz volt az izzó és baromira idegesítően zúgott, miközben pislákolt.
Rengeteg ember elment előttem.
Ilyenkor tud az ember gondolkozni az élet dolgain.
Miért vagyunk?
Miből leszünk?
Mindenkinek van valamilyen feladata az életében?
Rendkívül kíváncsi természetű vagyok, és tudom, hogy ezek azok a kérdések, melyekre valószínűleg sohanapján fogom megkapni a válaszokat.
Matt és én az évek folyamán a sok költözésnek köszönhetően mesterfokon elsajátítottuk az emberek ismeretét. Olvasunk a jelekből, a beszédjükből, a szóhasználatukból, a mimikájukból, az öltözködésükből...
Természetesen én nyomába se érek Matt képességeinek. Ő a profi emberszakértő.
Én inkább az emberek gyenge pontjaira tudok rátapintani. Mintha előttem nem lehetnének titkok.
Eleinte próbáltam megőrizni a véletlenül megkapott titkokat- rosszkor voltam rossz helyen-, de egy kis idő elteltével rá jöttem, hogy még saját ügy érdekébe tudom fordítani az emberek marhaságait, és képes vagyok manipulálni őket. Gonosz, önző és meggondolatlan voltam.
De minden emberben ott van, hogy szeretne más lenni, mint az átlag. Szeretnének különlegesek lenni, bármi áron.
Azt ne mondd, hogy te nem játszottál el a gondolattal, hogy mi lenne, ah lenne varázserőd.
Amikor kicsi voltam mindig odaálltam a pirítós kenyér sütőhöz, feltartottam a kezem és magamban összpontosítottam, koncentráltam és egyre csak hajtogattam, hogy: MOST!
És amikor kipattant a pirítós, akkor annyira boldog voltam, hisz olyan volt, mintha varázsoltam volna.
De természetesen vagy hússzor el kellett ismételnem zat a nyavalyás MOST!-ot, mire valóban kipattant a kenyér... De ez már részletkérdés.
Kezdtem unatkozni. Megnyugodtam, hogy Matt rendben van, és most mintha a régi önmagam kezdett volna újra előjönni.
De nem hagyom magam.
Nem.
Küzdök ellene.
Megváltozok.
Bárcsak elmondhatnám mindezt Mattnek is...
Ránéztem a kórterem ajtójára. 216-os szám virított rajta.
Felálltam és lassú léptekkel odamentem.
Rátettem a kezem a kilincsre és lenyomtam.
Lassan és csendesen benyitottam.
Matt ott feküdt és pislogott a hirtelen általam és velem betörő fény hatására.
- Te meg mit keresel itt?- kérdezte- Takarodj kifele!!- ordított.
- Mattie...
- Nem hallod? HÚZZ INNEN!
Mattből lógott ki pár vezeték, biztos figyelték a szívhangát, bár nem értem ,hogy azt minek, hisz valami agyrázkódás féle dolgot emlegetett a doki. Na de nem is ez a lényeg.
- Mattie, hallgass meg, kérlek- próbáltam.
- Te ne kérj tőlem semmit- mondta kemény arccal, fogcsikorgatva.
- Mattie...- elindultam határozottan felé.
- KIFELEE!- kiáltotta, majd hirtelen a mellette lévő gép elkezdett sípolni, a teste, mint egy zsák, úgy zuhant vissza az ágyba.
- SEGÍTSÉG!- ordítottam- Mattie, térj magadhoz, mindent rendbe hozok, bocsáss meg midnenért, Mattie...
Azt se tudtam mit csináljak. Meg kell mentenem.
Odaléptem a műszerhez, elkezdtem vizsgálni a kábeleket, amikor kinyitódott az ajtó. Hirtelen megnyugodtam, hisz megjött a segítség.
A nővér ellökött az ágy mellől, nekivágódtam egy asztalnak, és felborítottam a rajta lévő vázát.
- ŐRSÉG!- mondta bele egy fekete mobilszerűségű vacakba.
Most jöttem rá, hogy mindent félre lehet érteni:
Pont elmentek mind a hárman, mintha csak erre vártam volna, és betudtam menni a jelenlétük nélkül Matthez. Pont nem hallotta senki a segítségkérésemet.
Pont akkor nyitottak be, amikro segíteni próbáltam, és a madzagokat piszkáltam- amik egyáltalán nem kellenének egy sima agyrázkódáshoz...- mintha megakartam volna ölni a testvéremet.
2 kemény, nyakig feketébe öltözött, picit teltebb férfi megfogott és kivezetett.
- Gyilkos- hallottam Laura jelzőjét, amivel engem illetett. Éreztem a fájdalmat a szavában, és a gyűlöletet, melyet érzett- GYILKOS!- a hangja hirtelen elcsuklott, valószínűleg sír.
Nincs időm megmagyarázni semmit.
Lecsordult az arcomon egy könnycsepp és csak mentem, amerre mutatták.
Végül egy irodába toltak be. A falon rengeteg kitüntetés, oklevél, és diploma ékeskedett, mindenhol zöldellő virágok és makulátlan tisztaság köszöntött vissza.
Volt egy íróasztal, ahol egy nő dolgozott, és aki az ajtónyitásra felkapta a fejét.
Váratlanul érte a késő esti látogatás, nincs hozzászokva.
- Kezelés, faggatás- adta az utasítást a biztonsági őr és beljebb lökött, majd kiment és kulcsra zártak a nővel.
- Nos... Foglalj helyet- mutatott egy bőr heverő irányába. Pont ilyeneket szoktak tenni a pszichológusok irodájába is...
Na neeeeeeeeeeeeee. Most ez komoly? Pszichológus?
Mit volt tenni- helyet foglaltam.
Jobban szemügyre vettem az asszonyt.
Szőke haj, kék szem, elegáns öltözék... Túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy ne jöjjek rá ki is Ő.
A múlt.
Mégpedig az, ami elől menekülünk.
Christopher Knight, az egykori szerelmem édesanyja.
Akinek az apja a rendőrkapitány és majdnem elkaptak.
- Nos... Örülök az ismételt találkozásnak!- mosolygott rám angyalian- Bender.
Tudtam, hogy tudja, hogy ki vagyok.
Tudtam, hogy végem.
És tudtam, hogy veszélyes ügyekbe csöppentem bele.
Ott ültem a kemény narancssárga műanyag várószékeken és a fehér csempéket bámultam.
Ha már a mondásoknál járunk, akkor el kell mondjam, hogy most beigazolódott a következő: Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Ma reggel korán felkeltem, fejemben a kész tervvel. Célom az volt, hogy rendesen megleckéztessem a kis mihaszna Laurát.
Természetesen egy okos nő, soha nem dolgozik mással, csak felhasznál pár embert.
Történetesen Vanessa iskolaszekrénye az enyém mellett van. Amikor beléptem ebbe a gimibe, egyből tudtam, hogy itt is hasonló hierarchikus rendszer uralkodik, akárcsak a régi sulimban.
Egyszer észrevettem, ahogy Vanessa felszívott valami fehér port. Rendesen bepánikolt, amikor észrevette, hogy figyelem.
- Ne mondd el senkinek, kérlek!- mondta- Lehetsz a barátnőm!
Rámosolyogtam és picit félredöntöttem a fejem.
Ez a lány szemmel láthatóan el van tévedve a saját kis világában. Azt hiszi Ő Paris Hilton, és éppen az új legjobb barátnőjét keresi.
- Tartsd meg magadnak. De jössz eggyel- feleltem és elmentem.
Azt a kis apróságot kértem tőle, hogy iratkozzon be biológiára, és csavarja el az én zord bátyám szívét legalább egy estére.
A következő lépésben pedig simán beszereltem a lisztes zsákot Laura szekrényébe, minek után kifigyeltem, hogy mi a zárjának a száma.
A focicsapat kapitányát- Adamet múltkor doppingoláson kaptam rajta. Ejnye-bejnye. Az Ő feladata volt, hogy dobálja meg a lisztes Laurát vízibombával. A doppingolásról meg annyit, hogy előbb-utóbb úgyis ki fog derülni.
És most itt ülök és várok.
- Van már valami hír?- jött be a csapóajtón Justin.
1 órával ezelőtt
- Hova száguldoznak azok a mentők?- fordult felém Zoey.
Megvontam a vállam. Egy picit sem érdekelt.
- Ide adod azt az újságot?- mutattam a pult mögötti széken heverő színes magazinra.
- Persze.
Elment letörölni az asztalt én pedig elkezdtem átszemlélni a szennylapot.
- Got 2 luv U, Got 2 luv U- nyivákolta mellettem 2 14 év körüli csaj Sean Paul számát.
Először próbáltam kizárni Őket a gondolataimból, de annyira idegesítettek ,hogy rájuk förmedtem és kizavartam Őket. Még a kólájukat sem itták meg. Mekkora pazarlás!
Zoey fáradtnak tűnt, amikor visszajött a tálcákkal a pult mögé.
A 2 tinicsaj hűlt helyét takarította le, amikor felsóhajtott. Fizetés nélkül távoztak.
Nem mintha Zoeynak, olyan nagyon szüksége lenne a pénzre. Ahogy elnézem a ruháit és az életmódját, nem is értem ,hogy miért dolgozik. Csinos, szemrevaló, bájos arc, csillogó szemek. Akár modell is lehetne belőle.
Kis csilingelés jelezte, hogy új vendégek érkeztek a kávézóba az ajtó felől.
- Sziasztok!- jött oda Justin.
- Nem tudod, hogy hova siettek annyira a mentők?- fordult felé Zoey és megtörölte a homlokát.
Egy ideig toporzékolt és egyenesen engem bámult.
Mintha nem tudná elmondani, hogy elmondhatja e a történteket, vagy sem.
Épp ráakartam förmedni, hogy mit bámul, amikor elkezdte:
- A Stephen utca sarkánál történt egy kisebb autóbaleset... Matt vezette az egyik kocsit- bökte ki.
Hirtelen kiesett a kezemből az újság és megszédültem.
A világ, amely körülvett eddig, mintha becsapott volna.
Éreztem, ahogy elkap egy roham, és minden olyan gyorsan történt.
Elkezdtem üvölteni, zokogtam, és próbáltam a kórházba futni, de mintha a lábam feladta volna a szolgálatát, ezért elterültem a padlón és ott zokogtam.
Zoey és Justin felsegített, majd Justin felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, habár neki kellene jönnie a műszakba.
És most itt vagyunk. Zoey átkarol, Justin pedig odaadja nekem a kávét, amit egy automatából szerezhetett.
Érzem a szeretetet, amit Ők sugároznak, és egy árulónak tartom magam.
Ők valóban egytől egyig rendesek. Egyáltalán mi ütött belém, és miért viselkedtem ilyen furcsán? Miért akartam bántani Laurát és miért nem akartam, hogy Matt boldog legyen?
Egy pszichopata állat vagyok.
Szabályszerűen tönkretettem mindenkit magam körül, kezdve Mattievel. Ha nem rúgtam volna be, nem vettem volna rá a saját bátyámat, hogy feküdjön le velem. Én vagyok a hibás. MINDENÉRT!
- Minden rendben lesz!- szorított meg Zoey.
Hirtelen elkezdett rezegni a zsebe, valaki hívta.
- Igen?-vette fel.
Gondolom csak én hallhattam, hogy miket mondott neki a férfi abba a telefonba, hisz Justin arca rezdüléstelén maradt. Zoey kicsit elpirult, amikor lerakta és elnézést kért.
Szóval nincs is jó élete. Az apja ittas állapotban követelt tőle pénzt.
Ezért dolgozik. Hogy megélhessenek. De hol az anyja? Biztos magukra hagyta őket.
Azt nem értem ,hogy miért nem mondta el a barátainak, hisz annyira megértőek. Fél, hogy nekik csak a pénz számít?
- Miss Bender?- jött ki az orvos a kórteremből.
Felálltam és felkészültem a legrosszabbakra is, de nagyon reméltem, hogy minden rendbe jött, hisz Matt egy igazi túlélő. Nem neki kellene ott feküdnie, hanem nekem.
- Kisebb komplikációk léptek fel, azonban korrigáltuk Őket- mondta és lapozott egyet a mappájában- Szerencsére használta az övet. Ma este agyrázkódás fennállta miatt bent tartjuk megfigyelésen, holnap reggel ha minden negatív, akkor természetesen távozhatnak. A biztosító körülbelül fél óra múlva fog jelentkezni.
- Be lehet menni hozzá?- kérdeztem meg halkan, hisz alig bírtam beszélni.
Az orvos nyelt egyet, feljebb tolta a szemüvegét és csak azután válaszolt: -Attól tartok Önt nem akarja látni, sajnálom. A többiek bemehetnek hozzá, de egyszerre csak egy ember- Biccentett egyet felénk és elment.
Lehuppantam a székre és elkezdtem bőgni.
Egy szörnyeteg vagyok.
Kis híján elvesztettem.
Nem akar látni.
Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, egyszerre éreztem gyűlöletet magam iránt, és szeretetet a bátyám iránt.
Ha megmagyarázhatnám neki...
Ha megpróbálhatnánk újra kezdeni...
Ha elmondhatnám neki, hogy felfogtam a tetteim súlyosságát és viselem a következményeket.
Először Zoey ment be, addig Justin ott toporgott körülöttem, azt se tudta, hogy mit mondjon. Mikor Zoey kijött hallottam Matt hangját, mielőtt becsukódott az ajtó: - Hívd fel,kérlek!- mondta neki.
Zoey elővette a telefonját és kérdés nélkül is tudtam, hogy kit hív. Laurát.
- Bocsi az esti zavarásért, de fontos- kezdte- Matt autóbalesetet szenvedett és látni akar. Rendben- letette és zsebre vágta.
Odafordult Justinhoz.
- Szerintem most már visszamehetsz, megleszünk.
Justin bólintott.
- Köszönjük- mondta Zoey és éreztem, hogy mind a ketten rám néznek.
Megakartam köszönni, de nem bírtam. Nem bírtam megszólalni.
Amikor elment Justin, Zoey leült mellém. Észrevette, hogy üres a kávés poharam és felajánlotta, hogy hoz még egyet. Mondtam neki, hogy kifizetem, de nem volt hajlandó elfogadni.
Elfogott megint az a szörnyű érzés, amit saját magam iránt tápláltam. Miattam ma 2 vendég távozott fizetés és borravaló nélkül. Tudtam, hogy ilyenkor az éppen esedékes pincérnő béréből vonják le a hiányt, és ez még rosszabb volt.
Fél óra múlva megjelent Laura és Chad. Laura arca csillogott a sok könnytől, amit a bátyámért ejtett.
Rám pillantott, és ha Chad nem fogta volna vissza, tuti, hogy nekem támadt volna.
- Miattad van ez! Minden!- kelt ki magából- Te aljas lotyó!- és megpróbált odaköpni a lábam elé, de még a közelébe sem ért.
Zoey rémülten nézett a tökéletes és mindig összeszedett Laurára, ahogy én is.
Igaza van. Egy önző hisztérika vagyok, akit elkényeztettek az évek.
- Lau, pszt- szorította magához Chad. Laura majdnem összeesett a zokogástól- Nyugodj meg.
Laura bement a terembe, mi pedig odakint vártunk.
Újra elkapott a sírás, Zoey próbált megvigasztalni és mondta, hogy biztos, hogy nem az én hibám, és Laura bizonyára túloz.
Nem tudja az igazságot.
Mikor kinyílt az ajtó, megint hallottam Matt hangját, aki azt mondta Laurának, hogy siessen vissza.
Laura rám nézett, a szeme szikrákat szórt, majd Chadhez fordult.
- Van egy harci feladatunk- kezdett bele mondókájába. Ezek szerint már sokkal jobban van. Biztos Matt megvigasztalta...- Matt M&Ms-ért küldött minket- nevetett fel- Zoey, jössz keresni egy édességautomatát?
Zoey bólintott és felállt.
Ott maradtam a kórteremnél és vártam és vártam és vártam.
A percek nem 60, hanem 600 másodpercből álltak.
A felettem lévő villanyban rossz volt az izzó és baromira idegesítően zúgott, miközben pislákolt.
Rengeteg ember elment előttem.
Ilyenkor tud az ember gondolkozni az élet dolgain.
Miért vagyunk?
Miből leszünk?
Mindenkinek van valamilyen feladata az életében?
Rendkívül kíváncsi természetű vagyok, és tudom, hogy ezek azok a kérdések, melyekre valószínűleg sohanapján fogom megkapni a válaszokat.
Matt és én az évek folyamán a sok költözésnek köszönhetően mesterfokon elsajátítottuk az emberek ismeretét. Olvasunk a jelekből, a beszédjükből, a szóhasználatukból, a mimikájukból, az öltözködésükből...
Természetesen én nyomába se érek Matt képességeinek. Ő a profi emberszakértő.
Én inkább az emberek gyenge pontjaira tudok rátapintani. Mintha előttem nem lehetnének titkok.
Eleinte próbáltam megőrizni a véletlenül megkapott titkokat- rosszkor voltam rossz helyen-, de egy kis idő elteltével rá jöttem, hogy még saját ügy érdekébe tudom fordítani az emberek marhaságait, és képes vagyok manipulálni őket. Gonosz, önző és meggondolatlan voltam.
De minden emberben ott van, hogy szeretne más lenni, mint az átlag. Szeretnének különlegesek lenni, bármi áron.
Azt ne mondd, hogy te nem játszottál el a gondolattal, hogy mi lenne, ah lenne varázserőd.
Amikor kicsi voltam mindig odaálltam a pirítós kenyér sütőhöz, feltartottam a kezem és magamban összpontosítottam, koncentráltam és egyre csak hajtogattam, hogy: MOST!
És amikor kipattant a pirítós, akkor annyira boldog voltam, hisz olyan volt, mintha varázsoltam volna.
De természetesen vagy hússzor el kellett ismételnem zat a nyavalyás MOST!-ot, mire valóban kipattant a kenyér... De ez már részletkérdés.
Kezdtem unatkozni. Megnyugodtam, hogy Matt rendben van, és most mintha a régi önmagam kezdett volna újra előjönni.
De nem hagyom magam.
Nem.
Küzdök ellene.
Megváltozok.
Bárcsak elmondhatnám mindezt Mattnek is...
Ránéztem a kórterem ajtójára. 216-os szám virított rajta.
Felálltam és lassú léptekkel odamentem.
Rátettem a kezem a kilincsre és lenyomtam.
Lassan és csendesen benyitottam.
Matt ott feküdt és pislogott a hirtelen általam és velem betörő fény hatására.
- Te meg mit keresel itt?- kérdezte- Takarodj kifele!!- ordított.
- Mattie...
- Nem hallod? HÚZZ INNEN!
Mattből lógott ki pár vezeték, biztos figyelték a szívhangát, bár nem értem ,hogy azt minek, hisz valami agyrázkódás féle dolgot emlegetett a doki. Na de nem is ez a lényeg.
- Mattie, hallgass meg, kérlek- próbáltam.
- Te ne kérj tőlem semmit- mondta kemény arccal, fogcsikorgatva.
- Mattie...- elindultam határozottan felé.
- KIFELEE!- kiáltotta, majd hirtelen a mellette lévő gép elkezdett sípolni, a teste, mint egy zsák, úgy zuhant vissza az ágyba.
- SEGÍTSÉG!- ordítottam- Mattie, térj magadhoz, mindent rendbe hozok, bocsáss meg midnenért, Mattie...
Azt se tudtam mit csináljak. Meg kell mentenem.
Odaléptem a műszerhez, elkezdtem vizsgálni a kábeleket, amikor kinyitódott az ajtó. Hirtelen megnyugodtam, hisz megjött a segítség.
A nővér ellökött az ágy mellől, nekivágódtam egy asztalnak, és felborítottam a rajta lévő vázát.
- ŐRSÉG!- mondta bele egy fekete mobilszerűségű vacakba.
Most jöttem rá, hogy mindent félre lehet érteni:
Pont elmentek mind a hárman, mintha csak erre vártam volna, és betudtam menni a jelenlétük nélkül Matthez. Pont nem hallotta senki a segítségkérésemet.
Pont akkor nyitottak be, amikro segíteni próbáltam, és a madzagokat piszkáltam- amik egyáltalán nem kellenének egy sima agyrázkódáshoz...- mintha megakartam volna ölni a testvéremet.
2 kemény, nyakig feketébe öltözött, picit teltebb férfi megfogott és kivezetett.
- Gyilkos- hallottam Laura jelzőjét, amivel engem illetett. Éreztem a fájdalmat a szavában, és a gyűlöletet, melyet érzett- GYILKOS!- a hangja hirtelen elcsuklott, valószínűleg sír.
Nincs időm megmagyarázni semmit.
Lecsordult az arcomon egy könnycsepp és csak mentem, amerre mutatták.
Végül egy irodába toltak be. A falon rengeteg kitüntetés, oklevél, és diploma ékeskedett, mindenhol zöldellő virágok és makulátlan tisztaság köszöntött vissza.
Volt egy íróasztal, ahol egy nő dolgozott, és aki az ajtónyitásra felkapta a fejét.
Váratlanul érte a késő esti látogatás, nincs hozzászokva.
- Kezelés, faggatás- adta az utasítást a biztonsági őr és beljebb lökött, majd kiment és kulcsra zártak a nővel.
- Nos... Foglalj helyet- mutatott egy bőr heverő irányába. Pont ilyeneket szoktak tenni a pszichológusok irodájába is...
Na neeeeeeeeeeeeee. Most ez komoly? Pszichológus?
Mit volt tenni- helyet foglaltam.
Jobban szemügyre vettem az asszonyt.
Szőke haj, kék szem, elegáns öltözék... Túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy ne jöjjek rá ki is Ő.
A múlt.
Mégpedig az, ami elől menekülünk.
Christopher Knight, az egykori szerelmem édesanyja.
Akinek az apja a rendőrkapitány és majdnem elkaptak.
- Nos... Örülök az ismételt találkozásnak!- mosolygott rám angyalian- Bender.
Tudtam, hogy tudja, hogy ki vagyok.
Tudtam, hogy végem.
És tudtam, hogy veszélyes ügyekbe csöppentem bele.
2011. október 16., vasárnap
20. fejezet -Matt
Meglepetések.
Az emberek örömmel és mosollyal reagálnak általában rá. Egyesek kedvelik, mások elutasítják.
Chloé, a húgom egyenesen gyűlöli a születésnapi meglepetés partikat. Semmiben nem értünk rend szerint egyet, ám ezzel én is így vagyok.
Igazság szerint meglepődtem, amikor Laura odahajolt hozzám és szó nélkül megcsókolt.
Nem tudtam, hogy miért, de vonzott magához a kezdetek óta. Mégse így képzeltem el az első csókot: alig kaptam levegőt, mert mindent beleadtam a dalomba, picit meg is izzadtam, hisz olyan erővel pengettem a gitárt, és az ölben lévő hangszer pláne nem kényelmes egy ilyen esemény közepette.
Épp a szobámban hemperegtem az ágyon és csak a mai nap járt a fejemben.
Lehunytam a szemem és emlékeztem.
2 órával ezelőtt
Hirtelen elhúzódtam tőle és kérdőn néztem rá.
- Ó, annyira sajnálom- ugrott fel az ágyról- Ennyi az idő? Mennem kell, majd beszélünk, szia!- és kiszaladt a szobámból.
Természetesen 5 perccel később megjelent a drágalátos húgocskám.
- Mattie, egy kis beszámolóval jössz!- csillant fel szeme és lefeküdt mellém az ágyra.
- Semmivel nem jövök neked, Chloé- feleltem hűvösen.
Chloé bociszemekkel nézett rám, és az ajkát harapdálta- ezzel próbált meg lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem, de mind hiába. 18 év bőven elég volt, hogy kiismerjem.
Sose fogom elfelejteni azt az estét, amikor...
Annyira tehetetlen voltam, és fejembe szállt a vér. Fejlődő tini voltam, mit tehettem volna?
Egyszer csak beállított a szobámba egy melltartóban, hozott bort, kisírta nekem a lelkét és hirtelen lekapott.
Természetesen először megijedtem, de Ő megnyugtatott, hogy ez így természetes, ez tökéletes lesz, és egyszer túl kell esnünk rajta. Mondtam neki, hogy nem akarom, de azt mondta ez a kígyó, hogy csak lazuljak el.
Lefeküdtem a saját húgommal. Legszívesebben hányni tudtam volna magamtól, hisz melyik épeszű ember tesz ilyet?
- Buta... Matt, az a gond, hogy kezdem már ezt unni- hirtelen keménnyé vált a hangja- Ami 2 éve történt, az már a múlt, lépj már túl rajta!
Düh kavargott bennem. Ha nem lenne lány, most megütném, bár tudom, hogy nem ez a megoldás. De Ő tehet róla, hogy ilyen lettem. Egyszerűen képtelen voltam ezzel együtt élni.
- Chloé. Menj ki- kértem és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy nyugodtnak tűnjek.
Hihetetlen módon felállt és kiment azzal a 'megjegyeztem' típusú nézéssel.
Lekapcsoltam az éjjeli lámpám és jobbra fordultam.
Holnap odamegyek Laurához és megmondom neki, hogy engem nem zavart az a csók egyáltalán. Tudom, hogy Ő nem akar tőlem semmit, egyszerűen csak össze volt zavarodva. Logikus.
De mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha...
Ha most Ő itt lehetne mellettem és megölelhetném,
Ha érezhetem a bársonyos haját.
Ha hallgathatnám, ahogy egyenletesen veszi a levegőt.
Ha hozzábújhatnék fázok jelszóval.
Ha hallhatnám a nevetését.
Ha...
Addig-addig sorolgattam magamban a romantikától csöpögő dolgokat, míg ráeszméltem, hogy már másnap reggel van. Ezek szerint valahol elnyomhatott az álom.
Reggel kómásan az első gondolatom az volt, hogy mi történik velem. Életemben nem gondoltam még így lányra. És ezt az érzést el kell folytanom, hisz egyáltalán nem kölcsönös. Ó, annak a csóknak nem kellett volna megtörténnie!
Egész reggel ezen zsörtölődtem. Nem vagyok én romantikus típus, sem valami nagy csajozós.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
- Hello, Chad vagyok. Kell egy fuvar?- kérdezte Laura bátyja. Nagyon normális egy csávó, igaz barát lehetne...
- Kösz, jó lenne.
- Ok, 10 perc múlva legyél kint. Chloé jön?
Bementem a szobájába, hogy megkérdezzem, de már nem volt ott.
- Nem, már elment- lepődtem meg jómagam is.
- Ok .10 perc- és letette.
Gyorsan bedobáltam pár füzetet és könyvet a táskámba, majd felvettem a vállamra.
A konyhában lehúztam a csütörtököt jelző napot a naptárban és örömmel vettem tudomást arról, hogy holnap lesz a nagy sulis buli a parton.
Dudálást hallottam kintről.
-Ember, ez 2 perc se volt- szálltam be.
- Kuss, inkább ülj befele- nyitotta ki az anyósülés ajtaját- Á, hallottad, hogy jön ki az új Need for speed?
- Nem igazán vagyok PC guru- vallottam be.
- Ember, te megőrültél? GTA?- nézett rám.
- Hagyjál már, baromság.
- Fú, te hol éltél eddig?! Csak 1 hónap múlva lesz kapható a Need for speed, de apám elintézte, hogy én már ma megkapjam. Mit szólnál, ha átjönnél? Hidd el, miután kipróbáltad le se fogod bírni tenni.
- Biztos vagyok benne- mondtam neki és a suliig érő úton végig erről a játékról áradozott. Mondta, hogy eszméletlen a grafikája, és rendesen története is van. Hú, de várom...
A suliban életem legrosszabb biológia óráját szenvedtem végig. Kiderült, hogy kémián a suli legmenőbb csaját, Vanessát kaptam társamnak. Természetesen nagyon ügyetlen volt, és kényesen beszélt.
Valamit rácsöpögtetett a farmeromra "véletlenül", majd őrült módjára elkezdte dörzsölni. Mondanom se kell, azt se tudtam hova nézzek...
- Óh, Mattie, bocsáss meg- ölelt meg Vanessa- Mi lenne, ha ma elmennénk vacsorázni?- mosolygott rám- Teee- mutatott rám a mutatóujjával- És éééén- most maga felé fordította a mutatóujját és kacsintott is hozzá.
Eredetileg nemet akartam mondani neki, hisz gyűlöltem az ilyen típusú lányokat.
Semmi intelligencia nem áradt belőle, és ostobának tartottam.
De észrevettem, ahogy Laura megdermedt, amikor felfogta, hogy mit hallott az előbb Vanessa szájából.
- Persze...
Vanessa az óra hátralevő részében azt taglalta, hogy mit fog felvenni, és hogy hol lakik... Muszáj így megnehezíteni a dolgokat?
Óra után egyből odamentem Laurához.
- Laura... Beszélni szeretnék veled- tértem a lényegre.
Laurának kivolt engedve a hosszú szőke haja, melynek a vége picit hullámos volt. Egy kivágott barna póló volt rajta egy rövid fehér sorttal. Meglehetősen csapzottnak és idegesnek tűnt.
- Mondd- mosolygott rám picit feszengve, és beletette a zöld mappájába a füzetét.
- Mi történt veled?- nem ezzel a nyitó mondattal terveztem a monológomat, ami egész reggel a fejembe kavargott, de tekintve a nem megszokott külsejét, úgy éreztem, hogy bunkóság lenne egyből belevágnom.
- Ó- nézett magára. Lezuttyant a székébe, körbe nézett, és mikor észrevette, hogy mindenki kiment a teremből elkezdte: - Reggel mikor kinyitottam a szekrényemet elárasztott a liszt, utána szaladtam a női mellékhelyiségbe a váltóruhámmal, amikor a huligánok megdobáltak vízibombával- elkezdett zokogni- Nem tudom, hogy mit követtem el!- és csak sírt, csak sírt.
Ledobtam a cuccomat és lehajoltam hozzá, hogy megöleljem. Úgy bepánikoltam, azt se tudtam, hogy mit kellene tennem.
- Legalább a tegnapi is...- motyogta és nyelt egy nagyot.
- Ó, lényegtelen, gondolom akkor is azért történt meg az, mert támogatásra volt szükséged- fogalmam nincs, hogy miért nem mertem nevén nevezni a dolgokat, hiszen csak egy csókról volt szó.
- Valóban így gondolod?- nézett rám az elfolyt sminkjén keresztül.
Szomorúan bólintottam egyet, és próbáltam leplezni a csalódottságomat.
Amikor elképzeltem ezt a beszélgetést, arra számítottam, hogy Laura azt mondja, hogy Ó, te butus, hisz én azt valódinak gondoltam és minden happy.
Ennek ellenére itt ülünk egy osztályteremben, Laura teljesen maga alatt van és még az én hülye képzelgésem sem kapott értelmet.
- Ezek szerint, azt hiszed, hogy én csak úgy odamegyek bárkihez és megcsókolom, mint egy olcsó ribanc- ugrott fel és ellökött magától és kiszaladt a teremből.
Próbáltam utána menni, de egyszerűen elvesztettem a szemem elől. Idegesen toporzékoltam a folyosón, és a tarkóm fogtam, amikor odajött hozzám az egyik osztálytársam:
- Minden rendben haver?- kérdezte.
Felvettem a nyugodt mosolyomat és bólintottam, majd csalódottságomat ki nem mutatva visszamentem a terembe a táskámért, és felkaptam a hátamra.
Úgy hittem, hogy ez a nap már nem lehet szörnyűbb, de hatalmasat tévedtem. Otthon képtelen voltam koncentrálni a házimra, és mikor Chloé bejött a szobámba, csak akkor nyitódott fel a szemem.
- Szervusz bátyó!- huppant le az ágyamra- Ne is kérdezd, ma fenomenális napom volt!- mosolygott gonoszul és eleresztett egy számomra ördögi kacajnak tűnő nevetést.
- Mi az, meg se kérdezed, hogy mit tettem ma a társadalom érdekéért?- jött oda az íróasztalomhoz.
- Nem, mert hidegen hagy- néztem rá hűvösen.
- Az bizony nagy kár...- megvonta a vállát és elindult ki a szobámból, de az ajtónál megfordult:- Mellesleg jó munkát végeztünk. Én megaláztam, te összetörted- kacsintott és kiment.
Hogy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?- néztem ingerülten a laptopom monitorjára. Nyilvánvalóan Chloé szégyenítette meg az iskola előtt Laurát, és én még segítettem is neki! Egy idióta vagyok!
- Ó, Mattie! Jó szórakozást Vanessával!- dugta be a fejét az ajtón és ahogy ezt kimondta egy újabb nevetés kíséretében köddé is vált.
Ránéztem az órára. Már nincs időm átmenni Laurához bocsánatot kérni, hisz ki tudja mit tervez Vanessa ellen ez a kígyó Chloé!
Felkaptam gyorsan egy tiszta pólót, meg egy farmert és már mentem is.
- Matt!- hallottam a konyhából apa kiabálását. Észre se vettem, hogy itthon van...
- Igen?- mentem be.
- Hova mész?- nézett rám az újság felől. A feje tetején tükröződött a lámpa fénye, hisz a sok évnyi idegeskedés megtette kellőképpen a hatását. Nyurga és talpra esetlennek tűnt, bár én tisztában voltam azzal, hogy a külső nem minden- Ő egy kitűnő példa ennek a szemléltetésére.
- Vanessát elviszem egy pizzázóba, vagy valahova -néztem rá. Tudtam, hogy Vanessa luxuskörülményekre számított, és kisestélyiben fog várni, de nem engedhettem meg magamnak a méregdrága éttermeket- főleg, hogy kedvem se volt az egészhez... Ha Lauráról lett volna szó, akkor azt mondom, hogy talán, de így...
- Itt a kocsikulcs- dobta oda felém- Vigyázz rá!
- Köszi! Szia!- és már el is indultam.
Kocsival vagyok... Hisz akkor nem kell annyira sietnem! Beugorhatok akár Laurához is és tisztázhatnám a dolgokat!
Így is tettem.
Természetesen Chad jött ki, és közölte a szomorú tényt, hogy nincs otthon.
- Megmondanád neki, hogy kerestem? És nagyon sajnálom. És hogy nekem számított- kértem meg.
- Megbántottad?- Chad arcvonásai összerezzentek.
- Dehogy... Vagyis lehet... De egy félreértésről van szó! Add át neki, kérlek.
- Számíthatsz rám- ment bele Chad és már el is mentem a luxusnegyedbe.
Becsengettem a 216-os számú házba, amely hatalmas volt.
- Matt?- jött oda Vanessa. Érdekes módon egyáltalán nem volt túlöltözve, csak mintha pizzázni mentünk volna. Tökéletes.
- Ó... Igazán csinos vagy- mondtam és kinyitottam neki az ajtót.
- Köszi- beült az anyósülésre.
Amikor beszálltam egy nagy levegőt vettem.
- Nem akarod ezt az estét velem, igaz?- nézett rám hatalmas szemivel.
- De, de, de, persze, hogy akarom!
- Hazudsz.
- Neeeem.
- Matt...
Lehunytam a szemem, majd ránéztem.
- Lehet, hogy tényleg nem nagyon szeretném. De hisz nem is ismerlek.
- Ilyen nincs- hirtelen elkezdett csillogni a szeme. Na neeeeeeeee... Nehogy sírni kezdjen Ő is!- Mindenki azt hiszi, hogy egy ostoba, üresfejű tyúk vagyok!- elkezdte óvatosan törölgetni a szemét.
- Ugyan már Vanessa, ez hülyeség. Hiszen nem is ismernek!- kezdtem megvigasztalni.
- De elítélnek!
- Vanessa, nyugodj meg és ne törődj a többiekkel- szóval ebbe a lányba is szorultak érzelmek és érzések, csak az iskolában erősen elnyomja, hisz küzd ezekkel a problémákkal.
Rávettem, hogy menjünk el a Beth'-be, ahol rendeltünk egy pizzát.
Rendesen megkedveltem Vanessát, bármennyire is furcsán hangzik. Kiderült, hogy imádja Paulo Coelhot, azt a remek írót, akit én is szeretek. A zenében is megtaláltuk a közös kedvencet: The Black Eyed Peas.
Vanessa felpillantott a frissen megérkezőkre, hirtelen odahajolt hozzám és megcsókolt.
- Szóval nagyon sajnálod- hallottam Laura hangját- És ennyire számított az egész- megfordult és kiviharzott a kávézóból.
Zoey nagyon csóválta a fejét a pult mögött és gyilkos szemekkel nézett rám. Éppen Chloéval beszélgetett.
- Sajnálom Matt- állt fel Vanessa az asztaltól- Muszáj voltam azt tenni, amit Chloé mondott, vagy kiderült volna rólam valami.
Megint összeállt a kép: Chloé furdalta ki az egészet. Mintha Ő irányította volna a napomat!
Mérhetetlenül ideges voltam, és legszívesebben behúztam volna valakinek, de hogy Laurát megint megbántottam...
- Laura!- szaladtam utána, de pont felszállt a buszra és a busz ajtaja bezáródott. Leült egy üres helyre és sírt.
Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell. Bepattantam a kocsiba, kikerestem a névjegyzékből a számát és hívtam. Nem vette fel, így a hangpostán hagytam neki egy üzenetet:
- Laura, kérlek, bocsáss meg! Chloé bekavart, higgy nekem. Kérlek, ne bízz meg benne. Tudom, hogy furán hangzik az én számból, de bízz bennem. Laura, szeretlek.
Hirtelen egy hatalmas fényt láttam, majd egy brutális fájdalmat éreztem a lábamból és szép lassan elcsendesedett körülöttem minden. Az utolsó kép, amit láttam, Laura mosolygós arca volt.
Az emberek örömmel és mosollyal reagálnak általában rá. Egyesek kedvelik, mások elutasítják.
Chloé, a húgom egyenesen gyűlöli a születésnapi meglepetés partikat. Semmiben nem értünk rend szerint egyet, ám ezzel én is így vagyok.
Igazság szerint meglepődtem, amikor Laura odahajolt hozzám és szó nélkül megcsókolt.
Nem tudtam, hogy miért, de vonzott magához a kezdetek óta. Mégse így képzeltem el az első csókot: alig kaptam levegőt, mert mindent beleadtam a dalomba, picit meg is izzadtam, hisz olyan erővel pengettem a gitárt, és az ölben lévő hangszer pláne nem kényelmes egy ilyen esemény közepette.
Épp a szobámban hemperegtem az ágyon és csak a mai nap járt a fejemben.
Lehunytam a szemem és emlékeztem.
2 órával ezelőtt
Hirtelen elhúzódtam tőle és kérdőn néztem rá.
- Ó, annyira sajnálom- ugrott fel az ágyról- Ennyi az idő? Mennem kell, majd beszélünk, szia!- és kiszaladt a szobámból.
Természetesen 5 perccel később megjelent a drágalátos húgocskám.
- Mattie, egy kis beszámolóval jössz!- csillant fel szeme és lefeküdt mellém az ágyra.
- Semmivel nem jövök neked, Chloé- feleltem hűvösen.
Chloé bociszemekkel nézett rám, és az ajkát harapdálta- ezzel próbált meg lelkiismeret furdalást ébreszteni bennem, de mind hiába. 18 év bőven elég volt, hogy kiismerjem.
Sose fogom elfelejteni azt az estét, amikor...
Annyira tehetetlen voltam, és fejembe szállt a vér. Fejlődő tini voltam, mit tehettem volna?
Egyszer csak beállított a szobámba egy melltartóban, hozott bort, kisírta nekem a lelkét és hirtelen lekapott.
Természetesen először megijedtem, de Ő megnyugtatott, hogy ez így természetes, ez tökéletes lesz, és egyszer túl kell esnünk rajta. Mondtam neki, hogy nem akarom, de azt mondta ez a kígyó, hogy csak lazuljak el.
Lefeküdtem a saját húgommal. Legszívesebben hányni tudtam volna magamtól, hisz melyik épeszű ember tesz ilyet?
- Buta... Matt, az a gond, hogy kezdem már ezt unni- hirtelen keménnyé vált a hangja- Ami 2 éve történt, az már a múlt, lépj már túl rajta!
Düh kavargott bennem. Ha nem lenne lány, most megütném, bár tudom, hogy nem ez a megoldás. De Ő tehet róla, hogy ilyen lettem. Egyszerűen képtelen voltam ezzel együtt élni.
- Chloé. Menj ki- kértem és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy nyugodtnak tűnjek.
Hihetetlen módon felállt és kiment azzal a 'megjegyeztem' típusú nézéssel.
Lekapcsoltam az éjjeli lámpám és jobbra fordultam.
Holnap odamegyek Laurához és megmondom neki, hogy engem nem zavart az a csók egyáltalán. Tudom, hogy Ő nem akar tőlem semmit, egyszerűen csak össze volt zavarodva. Logikus.
De mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha...
Ha most Ő itt lehetne mellettem és megölelhetném,
Ha érezhetem a bársonyos haját.
Ha hallgathatnám, ahogy egyenletesen veszi a levegőt.
Ha hozzábújhatnék fázok jelszóval.
Ha hallhatnám a nevetését.
Ha...
Addig-addig sorolgattam magamban a romantikától csöpögő dolgokat, míg ráeszméltem, hogy már másnap reggel van. Ezek szerint valahol elnyomhatott az álom.
Reggel kómásan az első gondolatom az volt, hogy mi történik velem. Életemben nem gondoltam még így lányra. És ezt az érzést el kell folytanom, hisz egyáltalán nem kölcsönös. Ó, annak a csóknak nem kellett volna megtörténnie!
Egész reggel ezen zsörtölődtem. Nem vagyok én romantikus típus, sem valami nagy csajozós.
Hirtelen megszólalt a telefonom.
- Hello, Chad vagyok. Kell egy fuvar?- kérdezte Laura bátyja. Nagyon normális egy csávó, igaz barát lehetne...
- Kösz, jó lenne.
- Ok, 10 perc múlva legyél kint. Chloé jön?
Bementem a szobájába, hogy megkérdezzem, de már nem volt ott.
- Nem, már elment- lepődtem meg jómagam is.
- Ok .10 perc- és letette.
Gyorsan bedobáltam pár füzetet és könyvet a táskámba, majd felvettem a vállamra.
A konyhában lehúztam a csütörtököt jelző napot a naptárban és örömmel vettem tudomást arról, hogy holnap lesz a nagy sulis buli a parton.
Dudálást hallottam kintről.
-Ember, ez 2 perc se volt- szálltam be.
- Kuss, inkább ülj befele- nyitotta ki az anyósülés ajtaját- Á, hallottad, hogy jön ki az új Need for speed?
- Nem igazán vagyok PC guru- vallottam be.
- Ember, te megőrültél? GTA?- nézett rám.
- Hagyjál már, baromság.
- Fú, te hol éltél eddig?! Csak 1 hónap múlva lesz kapható a Need for speed, de apám elintézte, hogy én már ma megkapjam. Mit szólnál, ha átjönnél? Hidd el, miután kipróbáltad le se fogod bírni tenni.
- Biztos vagyok benne- mondtam neki és a suliig érő úton végig erről a játékról áradozott. Mondta, hogy eszméletlen a grafikája, és rendesen története is van. Hú, de várom...
A suliban életem legrosszabb biológia óráját szenvedtem végig. Kiderült, hogy kémián a suli legmenőbb csaját, Vanessát kaptam társamnak. Természetesen nagyon ügyetlen volt, és kényesen beszélt.
Valamit rácsöpögtetett a farmeromra "véletlenül", majd őrült módjára elkezdte dörzsölni. Mondanom se kell, azt se tudtam hova nézzek...
- Óh, Mattie, bocsáss meg- ölelt meg Vanessa- Mi lenne, ha ma elmennénk vacsorázni?- mosolygott rám- Teee- mutatott rám a mutatóujjával- És éééén- most maga felé fordította a mutatóujját és kacsintott is hozzá.
Eredetileg nemet akartam mondani neki, hisz gyűlöltem az ilyen típusú lányokat.
Semmi intelligencia nem áradt belőle, és ostobának tartottam.
De észrevettem, ahogy Laura megdermedt, amikor felfogta, hogy mit hallott az előbb Vanessa szájából.
- Persze...
Vanessa az óra hátralevő részében azt taglalta, hogy mit fog felvenni, és hogy hol lakik... Muszáj így megnehezíteni a dolgokat?
Óra után egyből odamentem Laurához.
- Laura... Beszélni szeretnék veled- tértem a lényegre.
Laurának kivolt engedve a hosszú szőke haja, melynek a vége picit hullámos volt. Egy kivágott barna póló volt rajta egy rövid fehér sorttal. Meglehetősen csapzottnak és idegesnek tűnt.
- Mondd- mosolygott rám picit feszengve, és beletette a zöld mappájába a füzetét.
- Mi történt veled?- nem ezzel a nyitó mondattal terveztem a monológomat, ami egész reggel a fejembe kavargott, de tekintve a nem megszokott külsejét, úgy éreztem, hogy bunkóság lenne egyből belevágnom.
- Ó- nézett magára. Lezuttyant a székébe, körbe nézett, és mikor észrevette, hogy mindenki kiment a teremből elkezdte: - Reggel mikor kinyitottam a szekrényemet elárasztott a liszt, utána szaladtam a női mellékhelyiségbe a váltóruhámmal, amikor a huligánok megdobáltak vízibombával- elkezdett zokogni- Nem tudom, hogy mit követtem el!- és csak sírt, csak sírt.
Ledobtam a cuccomat és lehajoltam hozzá, hogy megöleljem. Úgy bepánikoltam, azt se tudtam, hogy mit kellene tennem.
- Legalább a tegnapi is...- motyogta és nyelt egy nagyot.
- Ó, lényegtelen, gondolom akkor is azért történt meg az, mert támogatásra volt szükséged- fogalmam nincs, hogy miért nem mertem nevén nevezni a dolgokat, hiszen csak egy csókról volt szó.
- Valóban így gondolod?- nézett rám az elfolyt sminkjén keresztül.
Szomorúan bólintottam egyet, és próbáltam leplezni a csalódottságomat.
Amikor elképzeltem ezt a beszélgetést, arra számítottam, hogy Laura azt mondja, hogy Ó, te butus, hisz én azt valódinak gondoltam és minden happy.
Ennek ellenére itt ülünk egy osztályteremben, Laura teljesen maga alatt van és még az én hülye képzelgésem sem kapott értelmet.
- Ezek szerint, azt hiszed, hogy én csak úgy odamegyek bárkihez és megcsókolom, mint egy olcsó ribanc- ugrott fel és ellökött magától és kiszaladt a teremből.
Próbáltam utána menni, de egyszerűen elvesztettem a szemem elől. Idegesen toporzékoltam a folyosón, és a tarkóm fogtam, amikor odajött hozzám az egyik osztálytársam:
- Minden rendben haver?- kérdezte.
Felvettem a nyugodt mosolyomat és bólintottam, majd csalódottságomat ki nem mutatva visszamentem a terembe a táskámért, és felkaptam a hátamra.
Úgy hittem, hogy ez a nap már nem lehet szörnyűbb, de hatalmasat tévedtem. Otthon képtelen voltam koncentrálni a házimra, és mikor Chloé bejött a szobámba, csak akkor nyitódott fel a szemem.
- Szervusz bátyó!- huppant le az ágyamra- Ne is kérdezd, ma fenomenális napom volt!- mosolygott gonoszul és eleresztett egy számomra ördögi kacajnak tűnő nevetést.
- Mi az, meg se kérdezed, hogy mit tettem ma a társadalom érdekéért?- jött oda az íróasztalomhoz.
- Nem, mert hidegen hagy- néztem rá hűvösen.
- Az bizony nagy kár...- megvonta a vállát és elindult ki a szobámból, de az ajtónál megfordult:- Mellesleg jó munkát végeztünk. Én megaláztam, te összetörted- kacsintott és kiment.
Hogy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?- néztem ingerülten a laptopom monitorjára. Nyilvánvalóan Chloé szégyenítette meg az iskola előtt Laurát, és én még segítettem is neki! Egy idióta vagyok!
- Ó, Mattie! Jó szórakozást Vanessával!- dugta be a fejét az ajtón és ahogy ezt kimondta egy újabb nevetés kíséretében köddé is vált.
Ránéztem az órára. Már nincs időm átmenni Laurához bocsánatot kérni, hisz ki tudja mit tervez Vanessa ellen ez a kígyó Chloé!
Felkaptam gyorsan egy tiszta pólót, meg egy farmert és már mentem is.
- Matt!- hallottam a konyhából apa kiabálását. Észre se vettem, hogy itthon van...
- Igen?- mentem be.
- Hova mész?- nézett rám az újság felől. A feje tetején tükröződött a lámpa fénye, hisz a sok évnyi idegeskedés megtette kellőképpen a hatását. Nyurga és talpra esetlennek tűnt, bár én tisztában voltam azzal, hogy a külső nem minden- Ő egy kitűnő példa ennek a szemléltetésére.
- Vanessát elviszem egy pizzázóba, vagy valahova -néztem rá. Tudtam, hogy Vanessa luxuskörülményekre számított, és kisestélyiben fog várni, de nem engedhettem meg magamnak a méregdrága éttermeket- főleg, hogy kedvem se volt az egészhez... Ha Lauráról lett volna szó, akkor azt mondom, hogy talán, de így...
- Itt a kocsikulcs- dobta oda felém- Vigyázz rá!
- Köszi! Szia!- és már el is indultam.
Kocsival vagyok... Hisz akkor nem kell annyira sietnem! Beugorhatok akár Laurához is és tisztázhatnám a dolgokat!
Így is tettem.
Természetesen Chad jött ki, és közölte a szomorú tényt, hogy nincs otthon.
- Megmondanád neki, hogy kerestem? És nagyon sajnálom. És hogy nekem számított- kértem meg.
- Megbántottad?- Chad arcvonásai összerezzentek.
- Dehogy... Vagyis lehet... De egy félreértésről van szó! Add át neki, kérlek.
- Számíthatsz rám- ment bele Chad és már el is mentem a luxusnegyedbe.
Becsengettem a 216-os számú házba, amely hatalmas volt.
- Matt?- jött oda Vanessa. Érdekes módon egyáltalán nem volt túlöltözve, csak mintha pizzázni mentünk volna. Tökéletes.
- Ó... Igazán csinos vagy- mondtam és kinyitottam neki az ajtót.
- Köszi- beült az anyósülésre.
Amikor beszálltam egy nagy levegőt vettem.
- Nem akarod ezt az estét velem, igaz?- nézett rám hatalmas szemivel.
- De, de, de, persze, hogy akarom!
- Hazudsz.
- Neeeem.
- Matt...
Lehunytam a szemem, majd ránéztem.
- Lehet, hogy tényleg nem nagyon szeretném. De hisz nem is ismerlek.
- Ilyen nincs- hirtelen elkezdett csillogni a szeme. Na neeeeeeeee... Nehogy sírni kezdjen Ő is!- Mindenki azt hiszi, hogy egy ostoba, üresfejű tyúk vagyok!- elkezdte óvatosan törölgetni a szemét.
- Ugyan már Vanessa, ez hülyeség. Hiszen nem is ismernek!- kezdtem megvigasztalni.
- De elítélnek!
- Vanessa, nyugodj meg és ne törődj a többiekkel- szóval ebbe a lányba is szorultak érzelmek és érzések, csak az iskolában erősen elnyomja, hisz küzd ezekkel a problémákkal.
Rávettem, hogy menjünk el a Beth'-be, ahol rendeltünk egy pizzát.
Rendesen megkedveltem Vanessát, bármennyire is furcsán hangzik. Kiderült, hogy imádja Paulo Coelhot, azt a remek írót, akit én is szeretek. A zenében is megtaláltuk a közös kedvencet: The Black Eyed Peas.
Vanessa felpillantott a frissen megérkezőkre, hirtelen odahajolt hozzám és megcsókolt.
- Szóval nagyon sajnálod- hallottam Laura hangját- És ennyire számított az egész- megfordult és kiviharzott a kávézóból.
Zoey nagyon csóválta a fejét a pult mögött és gyilkos szemekkel nézett rám. Éppen Chloéval beszélgetett.
- Sajnálom Matt- állt fel Vanessa az asztaltól- Muszáj voltam azt tenni, amit Chloé mondott, vagy kiderült volna rólam valami.
Megint összeállt a kép: Chloé furdalta ki az egészet. Mintha Ő irányította volna a napomat!
Mérhetetlenül ideges voltam, és legszívesebben behúztam volna valakinek, de hogy Laurát megint megbántottam...
- Laura!- szaladtam utána, de pont felszállt a buszra és a busz ajtaja bezáródott. Leült egy üres helyre és sírt.
Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell. Bepattantam a kocsiba, kikerestem a névjegyzékből a számát és hívtam. Nem vette fel, így a hangpostán hagytam neki egy üzenetet:
- Laura, kérlek, bocsáss meg! Chloé bekavart, higgy nekem. Kérlek, ne bízz meg benne. Tudom, hogy furán hangzik az én számból, de bízz bennem. Laura, szeretlek.
Hirtelen egy hatalmas fényt láttam, majd egy brutális fájdalmat éreztem a lábamból és szép lassan elcsendesedett körülöttem minden. Az utolsó kép, amit láttam, Laura mosolygós arca volt.
2011. október 12., szerda
19. fejezet -Laura
Barátság. Mennyi idézet, mennyi történet.
Mindenkinek vannak barátai.
A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat, de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.
Úgy éreztem, hogy a mi barátságunk más, mint a többi. Mintha az évek erősebbé tették volna.
Régebben, ha Melissára gondoltam, ez jutott az eszembe: Igen. Ő a legjobb barátnőm. Az esküvőmön Ő lesz a koszorúslány, a gyerekemnek Ő lesz a keresztanyja, és mikor idősek otthonába kerülünk, vele fogok kő-papír-ollót játszani.
Szép álmok.
Gratulálok magadhoz, Laura!
Legjobb lenne felírni a homlokomra hatalmas fekete betűkkel, hogy LÚZER.
Sose tanulom meg, hogy nem szabad megbíznom senkiben.
Pedig megjártam már egyszer, mégha nem is volt valami nagy történet.
Kislány voltam. Könnyen befolyásolható. Védtelen.
Szörnyű emlékeket hordozok magammal, melyet senkinek nem mondtam még el.
Ha eszembe jut, a mai napig bekönnyezik a szemem.
Sokan mondják, hogy tökéletes vagyok. Jómagam is így jellemezném magam, bár nem azért, hogy fényezzem szerény személyem. Én ezt inkább egy betegségként tudnám felfogni.
Beteg vagyok.
Lelki beteg.
A rengeteg programba, különórába próbálok menekülni, hogy lefoglaljam a gondolataimat és lekössem magam. Mindez Ezra bácsikámnak köszönhetően...
10 évvel ezelőtt
- Milyen csodás pillangó!- mutattam a távolba. Imádtam a nyaraimat ebben a varázslatos pusztán tölteni. Közel hozzánk északra volt egy erdő, melynek az elejébe néha bemerészkedtem, bár Amanda nem mindig repesett az ötlettől.
- Úgy van- mondta Amanda és befejezte a jobb oldali copfom befonását- Menj mártózz meg a medencében, tikkasztó hőség van!- mondta és megtörölte a homlokát.
- Hol a bikinim?- kérdeztem a vékony kislányos hangomon.
- Ugyan Laura, minek a bikini, még kislány vagy, és a családod vagyunk. Nem kell szégyenlősnek lenned- jött oda mosolyogva Ezra bácsikám, apa öccse.
El is felejtettem a gátlásaimat és lekaptam magamról a 101 kiskutyás toppomat, lehajítottam a földre és szaladtam is a kis kerti medencébe.
7 évesen eszembe se jutott volna, hogy családon belül is lehetnek rossz emberek. Ugyan már... Pont Ezra bácsikámban ne bíznék, aki állandóan elhalmoz minden széppel és jóval? Most is milyen gyönyörű mackót kaptam tőle: nagyobb mint én, és bámulatos eperillat árad belőle.
Körülbelül egy órája lubickolhattam a medencében, mikor a nap még melegebben sütött, annak ellenére, hogy lemenőben volt. Mégis ez hogy lehetséges? Lehet csak én éreztem melegebbnek azon a napon...
- Ezra, vigyáznál Laurára? Picit fáj a fejem, odabent ledőlnék egy fél órácskára...- ment oda Ezra bácsikámhoz Amanda és egy puszit nyomott az arcára.
Ezra bácsi csak engem figyelt.
- Persze szívem, nyugodtan. Elleszünk- emlékszem, hogy különösen mosolygott és már akkor is felfigyeltem rá.
Ó, ha visszamehetnék az időbe, hogy figyelmeztessem Amandát, vagy magam! Ó, mit meg nem adnék!
- Kezd hűlni a víz, ideje lenne kiszállni- jött oda 10 perc múlva hozzám a bácsikám.
Óvatosan kimásztam a medencéből, vigyázva, hogy el ne csússzak. Ezra bácsi egy rózsaszín törölközött hozott, melyet a hátamra terített és szépen lassan elkezdte törölgetni minden porcikámat.
- Tetszett a mackó?- kérdezte.
- Igen, annyira köszönöm!
- Puszi jár érte?- nézett rám.
Odahajoltam és az arcára akartam adni egy puszit, de valahogy félrecsúszhattam és a szájához értem- na persze, "valahogy"...
Éreztem, hogy kicsit elpirultam, de nem törődtem vele különösebben. Anyával is gyakran megesett, bár ő kiskorom óta úgy köszönt nekem.
Elindultam a ház felé, de valamiben megbotlottam, ami egy hatalmasat reccsent.
Ijedten ugrottam fel.
Az új horgászbotja Ezra bácsinak! Mennyire szeretett ezzel horgászni... Azt mondta, hogy ez az Ő szerencsehozója, állandóan szép nagy halakat fog vele, melyeket este Amanda megsüt és befűszerez. Nincs is attól jobb falat!
Rémülten néztem Ezra bácsira, aki nagyon gondolkozott.
- Bocsánat!- szólt belőlem az illem.
- Ugye nem akarod, hogy nagyon megharagudjak rád, és soha többet ne jöhess ide?- nézett rám.
- Nem, nem akarom- eszembe jutott a rengeteg pillangó, és Amanda sütijei...
- Tudod, hogy valahogy ki kell engesztelned.
- Bármit megteszek!- hadartam el.
Remélem senki nem engem hibáztat. Én mondtam ezeket a szavakat, melyeket később betűről betűre megbántam. Az ember felnőtt fejjel sem tudja, hogy mit beszél, nemhogy 7 évesen.
- Bármit?
- Persze!- vágtam rá. Önző voltam. Nem akartam elveszíteni a medencét, és a sok ajándékot, melyeket tőlük kaptam.
- Sétáljunk egyet és elmondom, hogy mit szeretnék...
Bevitt az erdőbe. Megígértette velem, hogy mindent úgy kell tennem, ahogy Ő mondja, még ha különösnek is találom a kérdéseit.
Féltem.
Rettegtem.
Gyűlöltem magam.
Nem mertem senkinek se beszélni a dologról, még a barátoknak se.
Anya észrevette rajtam a változást: az addigi állandóan az örök kacagástól kipirult arcú lány most falfehér volt és csendes. A nyaralás előtt jó étvággyal rendelkeztem, utána alig túrtam meg az ételt. Nem mertem erdőbe menni, a horgászbottól egyenesen irtóztam. Egyszer begyógyszereztem magam, mert anyáék el akartak engem is vinni Ezra bácsikámékhoz.
- Laura, mi az Isten ütött beléd?- mondta és felpofozott.
- Hagyjál már békén!- ordítottam.
- Holnap reggel jössz és kész!- kiáltotta anya, bevágta az ajtót. Összetörtem és tudtam, valamit tennem kell.
Az éj leple alatt elkoboztam anya nyugtató piruláit a fürdőszobából és bevettem először egyet. Majd még egyet. Nem éreztem semmi változást. Még egy. És így haladtam, míg egyszer csak nagyon elálmosodtam...
A kórházban ébredtem fel.
Most
Éreztem, ahogy újra megtelik könnyel a szemem és ahogy elvesztem a biciklim felett az irányítást.
Az egyenes és néptelen úton én bemutattam egy hatalmas esést.
Tudtam, hogy képtelen vagyok felállni, de azzal is tisztában voltam, hogy nem fetrenghetek az aszfalton, hisz bármikor arra járhat egy kocsi.
Utáltam magam, amiért újra feltéptem a sebet és újra emlékeztem.
- Úristen, Laura, jól vagy?!- szaladt oda hozzám egy sötét hajú fiú.
Kiemelt a még mindig pörgő kerekű bicikli alól és a karjai közé vett.
- Csssssssssss... Semmi baj- próbált megnyugtatni.
Matt, ha tudnád, hogy nem az esés miatt vagyok így kiborulva.
Hihetetlen, de megnyugodtam a karjaiban és biztonságban éreztem magam.
Matt volt olyan rendes, hogy beinvitált az Ő csendes házukba és felcipelt az emeletre a szobájába.
- Nincs itthon Chloé. Ha jól emlékszem fogorvosnál van- magyarázta- Hozok neked egy bögre forró csésze teát!- mondta és eltűnt.
Mennyire figyelmes és kedves. Nem úgy, mint az a fúria Melissa...
Kit akarok becsapni? Igaza volt Melissának. Erikbe csak plátóian voltam bele esve, így is lekötve a gondolataimat. Az fájt a leginkább, hogy félt elmondani nekem az igazságot. Gondolom azt hitte lehordom a földig és a jövőben megalázom...
- Jobban vagy?- kérdezte Matt belépve a szobába.
- Azt hiszem- mondtam és elvettem a teát.
- Vigyázz forró, kicsit hagyd hűlni- javasolta és leült mellém az ágyra.
Eddig nem néztem körbe a szobán, ám most megakadt a tekintetem a helyiségen: káprázatos volt. A plafonon milliónyi apró lámpa, mely este felkapcsolva a csillagokat idézhetik fel. 3 fal sötét, 1 fal pedig világoskék volt, a bútorok pedig fehérek. Más fiúszobához hasonlóan itt nem kupi uralkodott. Mellettem egy aránylag öreg gitár heverhetett, hisz a jobb oldalán picit meg volt sérülve.
- Ez Chloé?- mutattam az éjjeli szekrényen lévő fényképre- És az ott... Mond, hogy nem te vagy!
Matt elmosolyodott:- Őrült időszakom egyike. Csak feketét hordtam és kemény zenéket hallgattam.
A képen Matt erősen ölelte magához Chloét. Annyira szerethetik egymást.
- Annyira jó, hogy van egy ikertestvéred- böktem ki- Köztetek erősebb kapcsolat van, mint bárki más között.
Matt lehunyta a szemét és összeszorította a száját- mintha fájt volna hallania, amit mondtam.
- Nem vagyunk olyan jóba, mint hinnéd- suttogta maga elé.
Éreztem, hogy komoly dolog állhat az egész mögött, de nem mertem rákérdezni.
Igazándiból mióta megjelentek az életünkben a Bender-ikrek azóta fura érzéseket táplálok irántuk. Egyszerűen nem tudom eldöntetni, hogy vonzódok hozzájuk, vagy inkább félek tőlük.
Tudom, őrültség az egész.
- Szóval... Megkérdezhetem, hogy mi volt a baj?- nézett rám komolyan Matt.
Jelenleg azt éreztem, hogy megbízok benne. De azt a csúnya gyermekkori történetemet nem oszthatom meg vele. Inkább bemártom Melissát... Így elmeséltem neki az egész históriát az elejétől. Annyira odafigyelt minden egyes szavamra! Lekötöttem a figyelmét, csak egyszer fordult el tőlem, amikor bejött egy fekete perzsa cica a szobájába és az ölébe ugrott.
- Laura... Én szeretek az emberekhez őszinte lenni- felelte a végén.
- Rajta- mondtam és mereven a cicát bámultam. Matt állatbarát! Ez hihetetlen...
- Szerintem egy picurkát túlreagáltad a dolgokat. Értem azt a részt, hogy Melissa nem mondta el a dolgokat, de próbálj empatikus lenni. Te mit tettél volna az Ő helyében?
- Egyből elmondtam volna neki- vágtam rá.
- Laura, őszintén. Gondolkodj csak.
Ugyanazt tettem volna, mint Ő, de ugye ezt nem vallhattam be.
Ó, Laura, Ne legyél már ennyire makacs!- figyelmeztettem magam. Egy életre szóló barátról van szó, komolyan ilyen könnyen félreállítanám az utamból? Ennyire makacs és szívtelen volnék?
- Bocsánatot kell kérnem tőle- feleltem halkan.
Matt bólintott és felállt.
Belekortyoltam a már langyos teámba.
- Szép jó napot, skacok!- jött be Chloé a szobába.
- Volt, míg meg nem jelentél- felelte Matt motyogva és elkezdett valamit lapozgatni.
- Ünneprontó!- énekelte magas hangon Chloé és lehuppant mellém az ágyba- Ebbe meg mi ütött?- kérdezte tőlem, s közben a mutatóujjával az ékcsontjánál körözött, s közben a szemeivel bekancsított, így egy őrült ember arckifejezését próbálta utánozni.
Megvontam a vállam.
- Chloé... Kívül tágasabb, nem tudtad?- mondta a fekete hajú lánynak, miközben fel se pillantott a kezében tartott füzetszerűségből.
- Hol marad az udvariasság, drága tesóm?- húzta fel a szemöldökét és idétlenül elkacagta magát.
Hirtelen felhúzta az ágyra a gitárt és megpengette.
- Tedd le, mielőtt kárt teszel benne- ugrott oda Matt egyből.
- Jól van már. Laura, tudod, hogy Matt milyen jól gitározik? És a hangja... Eszméletlen... Még Erik Logant is lepipálná- mondta és kiment.
Matt várta a reakciómat, hogy ki fogok e akadni, hogy újra szóba került Erik, de meglehetősen jól fogadtam. Igaza volt Mattnek: túlreagáltam. Egy hisztis éjszakai pillangóként viselkedtem. Elvégre nem tulajdoníthatom ki, hisz egy emberről beszélünk, a fenébe is!
- Játssz nekem valamit- kértem.
- Hidd el, jobban jársz, ha nem hallod- legyintett Matt.
- Ugyan már, ne légy szerény!- álltam fel az ágyról, kivettem a kezéből a füzetet és ledobtam az asztalra, majd megfogtam a kezét és az ágyhoz vezettem.
Kicsit vonaglott a dologtól, és azt mondta, hogy életében nem énekelt még másnak- Chloé nem számított, hisz egy fedél alatt élnek.
Belekezdett a pengetésbe.
- Ismered Jason Mraztől az I'm Yours-t?- kérdezte.
- Viccelsz? A kedvencem!
Szabály szerűen legszívesebben tomboltam volna, de nem akartam, hogy hülyének nézzen. Az adrenalin szintem az egekben száguldozhatott- a Földön valószínűleg gyorshajtásért bírságot kapott volna...
- Well you done done me and you bet I felt it, I tried to be chill, but you're so hot that I melted- énekelte azon az ámulatba ejtő hangján.
Azt hittem felkészültem mindenre: egy fiú jó hanggal és gitártudással.
De Matt..
Ő nem csak egy fiú volt a sok közül. Ő a fiú volt.
Életemben nem hallottam ekkora tehetséggel rendelkező emberből ilyen szívből jövő dalt játszani. Szavakba írhatatlan érzés kavargott bennem.
Tudtam, hogy ez egy olyan pillanat, amelyet sose szeretnék elfelejteni.
- Nos, tetszett?- kérdezte Matt.
Mentségemre legyen, komolyan mondtam azt, hogy nem tudom szavakba önteni az érzéseimet...
Éppen ezért odahajoltam hozzá... Majd gyengéden megcsókoltam.
Mindenkinek vannak barátai.
A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat, de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.
Úgy éreztem, hogy a mi barátságunk más, mint a többi. Mintha az évek erősebbé tették volna.
Régebben, ha Melissára gondoltam, ez jutott az eszembe: Igen. Ő a legjobb barátnőm. Az esküvőmön Ő lesz a koszorúslány, a gyerekemnek Ő lesz a keresztanyja, és mikor idősek otthonába kerülünk, vele fogok kő-papír-ollót játszani.
Szép álmok.
Gratulálok magadhoz, Laura!
Legjobb lenne felírni a homlokomra hatalmas fekete betűkkel, hogy LÚZER.
Sose tanulom meg, hogy nem szabad megbíznom senkiben.
Pedig megjártam már egyszer, mégha nem is volt valami nagy történet.
Kislány voltam. Könnyen befolyásolható. Védtelen.
Szörnyű emlékeket hordozok magammal, melyet senkinek nem mondtam még el.
Ha eszembe jut, a mai napig bekönnyezik a szemem.
Sokan mondják, hogy tökéletes vagyok. Jómagam is így jellemezném magam, bár nem azért, hogy fényezzem szerény személyem. Én ezt inkább egy betegségként tudnám felfogni.
Beteg vagyok.
Lelki beteg.
A rengeteg programba, különórába próbálok menekülni, hogy lefoglaljam a gondolataimat és lekössem magam. Mindez Ezra bácsikámnak köszönhetően...
10 évvel ezelőtt
- Milyen csodás pillangó!- mutattam a távolba. Imádtam a nyaraimat ebben a varázslatos pusztán tölteni. Közel hozzánk északra volt egy erdő, melynek az elejébe néha bemerészkedtem, bár Amanda nem mindig repesett az ötlettől.
- Úgy van- mondta Amanda és befejezte a jobb oldali copfom befonását- Menj mártózz meg a medencében, tikkasztó hőség van!- mondta és megtörölte a homlokát.
- Hol a bikinim?- kérdeztem a vékony kislányos hangomon.
- Ugyan Laura, minek a bikini, még kislány vagy, és a családod vagyunk. Nem kell szégyenlősnek lenned- jött oda mosolyogva Ezra bácsikám, apa öccse.
El is felejtettem a gátlásaimat és lekaptam magamról a 101 kiskutyás toppomat, lehajítottam a földre és szaladtam is a kis kerti medencébe.
7 évesen eszembe se jutott volna, hogy családon belül is lehetnek rossz emberek. Ugyan már... Pont Ezra bácsikámban ne bíznék, aki állandóan elhalmoz minden széppel és jóval? Most is milyen gyönyörű mackót kaptam tőle: nagyobb mint én, és bámulatos eperillat árad belőle.
Körülbelül egy órája lubickolhattam a medencében, mikor a nap még melegebben sütött, annak ellenére, hogy lemenőben volt. Mégis ez hogy lehetséges? Lehet csak én éreztem melegebbnek azon a napon...
- Ezra, vigyáznál Laurára? Picit fáj a fejem, odabent ledőlnék egy fél órácskára...- ment oda Ezra bácsikámhoz Amanda és egy puszit nyomott az arcára.
Ezra bácsi csak engem figyelt.
- Persze szívem, nyugodtan. Elleszünk- emlékszem, hogy különösen mosolygott és már akkor is felfigyeltem rá.
Ó, ha visszamehetnék az időbe, hogy figyelmeztessem Amandát, vagy magam! Ó, mit meg nem adnék!
- Kezd hűlni a víz, ideje lenne kiszállni- jött oda 10 perc múlva hozzám a bácsikám.
Óvatosan kimásztam a medencéből, vigyázva, hogy el ne csússzak. Ezra bácsi egy rózsaszín törölközött hozott, melyet a hátamra terített és szépen lassan elkezdte törölgetni minden porcikámat.
- Tetszett a mackó?- kérdezte.
- Igen, annyira köszönöm!
- Puszi jár érte?- nézett rám.
Odahajoltam és az arcára akartam adni egy puszit, de valahogy félrecsúszhattam és a szájához értem- na persze, "valahogy"...
Éreztem, hogy kicsit elpirultam, de nem törődtem vele különösebben. Anyával is gyakran megesett, bár ő kiskorom óta úgy köszönt nekem.
Elindultam a ház felé, de valamiben megbotlottam, ami egy hatalmasat reccsent.
Ijedten ugrottam fel.
Az új horgászbotja Ezra bácsinak! Mennyire szeretett ezzel horgászni... Azt mondta, hogy ez az Ő szerencsehozója, állandóan szép nagy halakat fog vele, melyeket este Amanda megsüt és befűszerez. Nincs is attól jobb falat!
Rémülten néztem Ezra bácsira, aki nagyon gondolkozott.
- Bocsánat!- szólt belőlem az illem.
- Ugye nem akarod, hogy nagyon megharagudjak rád, és soha többet ne jöhess ide?- nézett rám.
- Nem, nem akarom- eszembe jutott a rengeteg pillangó, és Amanda sütijei...
- Tudod, hogy valahogy ki kell engesztelned.
- Bármit megteszek!- hadartam el.
Remélem senki nem engem hibáztat. Én mondtam ezeket a szavakat, melyeket később betűről betűre megbántam. Az ember felnőtt fejjel sem tudja, hogy mit beszél, nemhogy 7 évesen.
- Bármit?
- Persze!- vágtam rá. Önző voltam. Nem akartam elveszíteni a medencét, és a sok ajándékot, melyeket tőlük kaptam.
- Sétáljunk egyet és elmondom, hogy mit szeretnék...
Bevitt az erdőbe. Megígértette velem, hogy mindent úgy kell tennem, ahogy Ő mondja, még ha különösnek is találom a kérdéseit.
Féltem.
Rettegtem.
Gyűlöltem magam.
Nem mertem senkinek se beszélni a dologról, még a barátoknak se.
Anya észrevette rajtam a változást: az addigi állandóan az örök kacagástól kipirult arcú lány most falfehér volt és csendes. A nyaralás előtt jó étvággyal rendelkeztem, utána alig túrtam meg az ételt. Nem mertem erdőbe menni, a horgászbottól egyenesen irtóztam. Egyszer begyógyszereztem magam, mert anyáék el akartak engem is vinni Ezra bácsikámékhoz.
- Laura, mi az Isten ütött beléd?- mondta és felpofozott.
- Hagyjál már békén!- ordítottam.
- Holnap reggel jössz és kész!- kiáltotta anya, bevágta az ajtót. Összetörtem és tudtam, valamit tennem kell.
Az éj leple alatt elkoboztam anya nyugtató piruláit a fürdőszobából és bevettem először egyet. Majd még egyet. Nem éreztem semmi változást. Még egy. És így haladtam, míg egyszer csak nagyon elálmosodtam...
A kórházban ébredtem fel.
Most
Éreztem, ahogy újra megtelik könnyel a szemem és ahogy elvesztem a biciklim felett az irányítást.
Az egyenes és néptelen úton én bemutattam egy hatalmas esést.
Tudtam, hogy képtelen vagyok felállni, de azzal is tisztában voltam, hogy nem fetrenghetek az aszfalton, hisz bármikor arra járhat egy kocsi.
Utáltam magam, amiért újra feltéptem a sebet és újra emlékeztem.
- Úristen, Laura, jól vagy?!- szaladt oda hozzám egy sötét hajú fiú.
Kiemelt a még mindig pörgő kerekű bicikli alól és a karjai közé vett.
- Csssssssssss... Semmi baj- próbált megnyugtatni.
Matt, ha tudnád, hogy nem az esés miatt vagyok így kiborulva.
Hihetetlen, de megnyugodtam a karjaiban és biztonságban éreztem magam.
Matt volt olyan rendes, hogy beinvitált az Ő csendes házukba és felcipelt az emeletre a szobájába.
- Nincs itthon Chloé. Ha jól emlékszem fogorvosnál van- magyarázta- Hozok neked egy bögre forró csésze teát!- mondta és eltűnt.
Mennyire figyelmes és kedves. Nem úgy, mint az a fúria Melissa...
Kit akarok becsapni? Igaza volt Melissának. Erikbe csak plátóian voltam bele esve, így is lekötve a gondolataimat. Az fájt a leginkább, hogy félt elmondani nekem az igazságot. Gondolom azt hitte lehordom a földig és a jövőben megalázom...
- Jobban vagy?- kérdezte Matt belépve a szobába.
- Azt hiszem- mondtam és elvettem a teát.
- Vigyázz forró, kicsit hagyd hűlni- javasolta és leült mellém az ágyra.
Eddig nem néztem körbe a szobán, ám most megakadt a tekintetem a helyiségen: káprázatos volt. A plafonon milliónyi apró lámpa, mely este felkapcsolva a csillagokat idézhetik fel. 3 fal sötét, 1 fal pedig világoskék volt, a bútorok pedig fehérek. Más fiúszobához hasonlóan itt nem kupi uralkodott. Mellettem egy aránylag öreg gitár heverhetett, hisz a jobb oldalán picit meg volt sérülve.
- Ez Chloé?- mutattam az éjjeli szekrényen lévő fényképre- És az ott... Mond, hogy nem te vagy!
Matt elmosolyodott:- Őrült időszakom egyike. Csak feketét hordtam és kemény zenéket hallgattam.
A képen Matt erősen ölelte magához Chloét. Annyira szerethetik egymást.
- Annyira jó, hogy van egy ikertestvéred- böktem ki- Köztetek erősebb kapcsolat van, mint bárki más között.
Matt lehunyta a szemét és összeszorította a száját- mintha fájt volna hallania, amit mondtam.
- Nem vagyunk olyan jóba, mint hinnéd- suttogta maga elé.
Éreztem, hogy komoly dolog állhat az egész mögött, de nem mertem rákérdezni.
Igazándiból mióta megjelentek az életünkben a Bender-ikrek azóta fura érzéseket táplálok irántuk. Egyszerűen nem tudom eldöntetni, hogy vonzódok hozzájuk, vagy inkább félek tőlük.
Tudom, őrültség az egész.
- Szóval... Megkérdezhetem, hogy mi volt a baj?- nézett rám komolyan Matt.
Jelenleg azt éreztem, hogy megbízok benne. De azt a csúnya gyermekkori történetemet nem oszthatom meg vele. Inkább bemártom Melissát... Így elmeséltem neki az egész históriát az elejétől. Annyira odafigyelt minden egyes szavamra! Lekötöttem a figyelmét, csak egyszer fordult el tőlem, amikor bejött egy fekete perzsa cica a szobájába és az ölébe ugrott.
- Laura... Én szeretek az emberekhez őszinte lenni- felelte a végén.
- Rajta- mondtam és mereven a cicát bámultam. Matt állatbarát! Ez hihetetlen...
- Szerintem egy picurkát túlreagáltad a dolgokat. Értem azt a részt, hogy Melissa nem mondta el a dolgokat, de próbálj empatikus lenni. Te mit tettél volna az Ő helyében?
- Egyből elmondtam volna neki- vágtam rá.
- Laura, őszintén. Gondolkodj csak.
Ugyanazt tettem volna, mint Ő, de ugye ezt nem vallhattam be.
Ó, Laura, Ne legyél már ennyire makacs!- figyelmeztettem magam. Egy életre szóló barátról van szó, komolyan ilyen könnyen félreállítanám az utamból? Ennyire makacs és szívtelen volnék?
- Bocsánatot kell kérnem tőle- feleltem halkan.
Matt bólintott és felállt.
Belekortyoltam a már langyos teámba.
- Szép jó napot, skacok!- jött be Chloé a szobába.
- Volt, míg meg nem jelentél- felelte Matt motyogva és elkezdett valamit lapozgatni.
- Ünneprontó!- énekelte magas hangon Chloé és lehuppant mellém az ágyba- Ebbe meg mi ütött?- kérdezte tőlem, s közben a mutatóujjával az ékcsontjánál körözött, s közben a szemeivel bekancsított, így egy őrült ember arckifejezését próbálta utánozni.
Megvontam a vállam.
- Chloé... Kívül tágasabb, nem tudtad?- mondta a fekete hajú lánynak, miközben fel se pillantott a kezében tartott füzetszerűségből.
- Hol marad az udvariasság, drága tesóm?- húzta fel a szemöldökét és idétlenül elkacagta magát.
Hirtelen felhúzta az ágyra a gitárt és megpengette.
- Tedd le, mielőtt kárt teszel benne- ugrott oda Matt egyből.
- Jól van már. Laura, tudod, hogy Matt milyen jól gitározik? És a hangja... Eszméletlen... Még Erik Logant is lepipálná- mondta és kiment.
Matt várta a reakciómat, hogy ki fogok e akadni, hogy újra szóba került Erik, de meglehetősen jól fogadtam. Igaza volt Mattnek: túlreagáltam. Egy hisztis éjszakai pillangóként viselkedtem. Elvégre nem tulajdoníthatom ki, hisz egy emberről beszélünk, a fenébe is!
- Játssz nekem valamit- kértem.
- Hidd el, jobban jársz, ha nem hallod- legyintett Matt.
- Ugyan már, ne légy szerény!- álltam fel az ágyról, kivettem a kezéből a füzetet és ledobtam az asztalra, majd megfogtam a kezét és az ágyhoz vezettem.
Kicsit vonaglott a dologtól, és azt mondta, hogy életében nem énekelt még másnak- Chloé nem számított, hisz egy fedél alatt élnek.
Belekezdett a pengetésbe.
- Ismered Jason Mraztől az I'm Yours-t?- kérdezte.
- Viccelsz? A kedvencem!
Szabály szerűen legszívesebben tomboltam volna, de nem akartam, hogy hülyének nézzen. Az adrenalin szintem az egekben száguldozhatott- a Földön valószínűleg gyorshajtásért bírságot kapott volna...
- Well you done done me and you bet I felt it, I tried to be chill, but you're so hot that I melted- énekelte azon az ámulatba ejtő hangján.
Azt hittem felkészültem mindenre: egy fiú jó hanggal és gitártudással.
De Matt..
Ő nem csak egy fiú volt a sok közül. Ő a fiú volt.
Életemben nem hallottam ekkora tehetséggel rendelkező emberből ilyen szívből jövő dalt játszani. Szavakba írhatatlan érzés kavargott bennem.
Tudtam, hogy ez egy olyan pillanat, amelyet sose szeretnék elfelejteni.
- Nos, tetszett?- kérdezte Matt.
Mentségemre legyen, komolyan mondtam azt, hogy nem tudom szavakba önteni az érzéseimet...
Éppen ezért odahajoltam hozzá... Majd gyengéden megcsókoltam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)